15. rész

Na sziasztok drága olvasóim!:) Meghoztam az új fejezetet, ami remélhetőleg kárpótol titeket, amiért megint ennyit kellet várni rá. Majdnem 2x olyan hosszú lett, mint a többi, remélem mindenki elégedett lesz vele. Nagyon kevés véleményt/kommentet kapok mostanában, nem igazán tudom az okát. Kérlek titeket, hogy akkor is írjátok le mit gondoltok, ha esetleg nem tetszett a rész, hogy tudjam min kell változtatnom. Nem azt várom tőletek, hogy dicsérjetek állandóan, engem az őszinte véleményetek érdekel. Na jólvan, nem magyarázok többet. Jó olvasást!:)
Jók legyetek! xxx.

Tizenötödik fejezet
Sarah szemszöge

Alex összeráncolta a szemöldökét, tekintete zavaros volt miközben határtalanul boldog arcomat figyelte. Nem tudtam, hogy beavassam-e, elvégre még én se tudok semmi biztosat, de képtelen vagyok befogni a szám.
- Megyek veled Londonba! – kiabáltam, és teljesen önkívületi állapotba kerültem. Tuti, hogy álmodok, csípjen már meg valaki.
- Még minden nem értem… - tárta szét karjait, miközben továbbra is értetlen arccal bámult.
- Nem tudok semmi konkrétat, de ha minden igaz, akkor Londonba utazunk Iannel. Üzleti út, vagy valami ilyesmi – hadartam boldogan. Alex arca egy pillanat alatt elkomorult, állán megfeszültek az izmok, ahogy összeszorította fogait. Na már megint mi baja? Kérdőn néztem rá, mire halk sóhaj hagyta el ajkait.
- Ian is megy? – morogta az orra alatt. Na ne, most komolyan ez a baja? Megforgattam a szemem, majd óvatosan nyaka köré fontam a karomat és közelebb hajoltam hozzá.
- Csak nem féltékeny vagy? – kérdeztem játékosan, mire durcásan lebiggyesztette ajkait és a padlót tűntette ki figyelmével. Még közelebb húzódtam hozzá, orrommal már szinte súroltam arcát. Ó, ez az őrjítő Alex illat… – Nézz rám – kértem kedvesen. Vonakodva ugyan, de elszakította tekintetét a földről és a szemembe nézett. – Nincs rá okod, engem nem érdekel Ian. Munkatársak vagyunk, ennyi az egész. Bár meg kell hagyni, aranyos vagy mikor duzzogsz.
Alex felhúzta fél szemöldökét, arcán végre megjelent az a pimasz féloldalas mosoly, amit annyira szeretek.
- Hmm, Aranyos mi? – mormogta, majd ajkát szenvedélyesen az enyémhez nyomta. Meg fogom ezt valamikor szokni? Esélytelen…

Alex csukott szemmel feküdt mellettem, de tudtam, hogy nem alszik. Mosolyogva figyeltem nyugodt arcát, és próbáltam elhitetni magammal, hogy nem álmodom. Itt van, velem, és csak az enyém. Nem tudom mivel érdemeltem ki, de ha már a sors úgy döntött nekem szánja ezt a tökéletes srácot, meg kell becsülnöm. Arrébb csúsztam az ágyon, hogy jobban szemügyre vehessem, mire halkan morogni kezdett.
- Mit csinálsz? – suttogta rekedtes hangján, de szemét még mindig nem nyitotta ki.
- Gondolkoztam – Alex kérdőn hümmögött egyet és magyarázatomra várt. – Tudod, még elég hihetetlen nekem ez az egész… - motyogtam zavartan, mire halványan elmosolyodott. Kezemmel óvatosan végigsimítottam arcán, éreztem, hogy megfeszül érintésem alatt, de nem foglalkoztam vele. Ujjaimmal körberajzoltam állának tökéletes ívét, majd tétován végighúztam ajkain is. Felsóhajtott, de nem ellenezte. Felnéztem rá, szemei már nyitva voltak és kíváncsian fürkészte arcomat. Csendben néztük a másikat, kezem még mindig a száján volt. Óvatos puszit nyomott rá, elmosolyodott, mire szégyenlősen lesütöttem a szemem. Halkan kuncogni kezdett mikor visszahúztam a kezem és a pólóm ujjával kezdtem babrálni.
- Hé – fogta meg az állam, majd lassan megemelte, hogy ismét a szemébe nézzek. Még mindig mosolygott, szemei sötéten csillogtak. Annyira… tökéletes.
- Mikor indultok? – kérdeztem hirtelen. Összeráncolta a szemöldökét és láttam rajta, hogy nem igazán tudja, mire gondolok. – Londonba.
Felkönyökölt és a kezén lévő méreg drága karórára pillantott. Felhorkant és idegesen elhúzta a száját.
- Hát úgy három óra múlva, ha minden igaz…
Elkerekedett szemekkel meredtem rá. Alex nyugodtan visszadőlt az ágyra, kezeit feje alá tette és a plafont kezdte el bámulni. Hát ez nem normális…
- Nyugi, már elpakoltunk mindent, ráérek. Jared majd intézkedik – Felvontam a szemöldököm az új név hallatán. – Jared a menedzserem – magyarázta.
- Nem, nem. Akkor is menned kell. Mikor fogsz pihenni? – győzködtem, miközben kezemmel már lefelé lökdöstem az ágyamról. Hangosan nevetett, majd megadta magát és nagy nehezen felállt.
- Majd pihenek a hotelben – duzzogott.
- Szó sem lehet róla! Tünés haza! – toltam kifelé az ajtón, de hiába. Alex hirtelen megfordult és azzal a ravasz féloldalas mosolyával nézett le rám.
- Meg akarsz tőlem szabadulni? – kérdezte játékosan. Sóhajtottam, majd kinyitottam az ajtómat és magam után húzva őt is, leosontam a lépcsőn.
- Csak jót akarok, hidd el – mormogtam, miközben a kabátját vette. Széles mosollyal az arcán bólintott és kilépett az ajtón.
- Meg fogsz fázni, menj vissza! Egyedül is kitalálok – rázta rosszallón a fejét mikor utána mentem. Nem foglalkoztam vele, csendben követtem a kapuig. Megforgatta a szemeit, majd egy lemondó sóhaj kíséretében elindult. – Na most már tényleg menj be – mondta kedvesen. Szomorú mosollyal bólintottam, megfordultam és ajtó felé kezdtem csoszogni. Hirtelen megragadta a csuklómat, megpörgetett és szorosan karjaiba zárt. Meglepettségemben csak álltam ott, mint valami fadarab, de hamar kapcsoltam és egy halk sóhajjal visszaöleltem. Mosolyogva szívtam be pulcsijának illatát.
- Mikor jöttök? – mormogta, miközben orrát hajamhoz dörgölte.
- Délutánra ott vagyunk. De most már tényleg menj – Vettem egy nagy levegőt, hogy még egyszer, utoljára magamba szívhassam illatát, majd elengedtem és mosolyogva néztem fel rá. – Vigyázz magadra!
- Ott találkozunk – suttogta, miközben lehajolt és szenvedélyesen megcsókolt.

Idegesen rohangáltam a lakásban, még mindig az alvós pólómban. Azt se tudtam hol áll a fejem, Ian pedig fél óra múlva itt lesz… Kicsit deja vu érzésem volt. Az első munkanapomon is így kapkodtam.
- Brooke, hol van az objektívem? – kiabáltam, miközben egy fekete farmert rángattam magamra.
- Ahova tetted – válaszolt unottan.
- Nagy segítség vagy – morogtam. Kirángattam a szekrényemből az egyik kedvenc kék pólómat, majd besiettem a fürdőbe, hogy kicsit rendbe szedjem magam. A szemeim erősen karikásak voltak –nem, nem voltam fent órákig miután Alex elment, dehogyis-, a hajam úgy nézett ki, mintha konnektorba nyúltam volna, tehát csodás látványt nyújtottam így vasárnap délelőtt. Kentem egy kis sminket magamra, épp csak annyit, hogy elviselhető legyen nyúzott arcom. Hajamat lazán felkötöttem és egy hajpánttal hátrafogtam. Végülis néztem már ki rosszabbul is…
Lefutottam a lépcsőn kezemben a fényképezővel és az objektívekkel, ügyet sem vetve a kanapén fetrengő barátnőmre.
- Na megtaláltad? – kérdezte gúnyosan, de figyelmét még mindig valami idióta sorozatnak kötötte le.
- Meg – vakkantottam és igyekeztem mindent bedobálni a bőröndömbe. Pénz ott van, gép ott van, ruháim megvannak, telefon a táskámban, kulcsok az asztalon, iratok a másik zsebben… Jó, elvileg minden megvan. Kopogást hallottam az ajtó felől, mire Brooke felpattant és már szaladt is kinyitni. Felvettem a cuccaim, majd utána siettem. Ian lazán volt felöltözve. Egy egyszerű kék farmer volt rajta egy fehér inggel. Az ajtófélfának dőlve mosolygott barátnőmre, majd mikor meglátott, azonnal ellökte magát és elvette a táskáimat.
- Szia Sarah. Hogy vagy? – köszöntött kedvesen.
- Jól, köszönöm. Hála a szobafogságnak, sikerült meggyógyulnom.
- Remek. Indulhatunk? – bólintottam, majd intettem neki a kezemmel, hogy menjen csak. Brookehoz fordultam, aki hatalmas mosollyal az arcán figyelt.
- Meg leszel? – kérdeztem, miközben kezemet a vállára tettem. Bólintott, majd közelebb lépett hozzám és szorosan megölelt.
- Vigyázz magadra, oké? És mindig hívj, mi történik – motyogta.
- Mindenképp. Sietek haza – mondtam, majd elengedtem és kiléptem az ajtón. Még egy utolsót intettem felé, aztán beszálltam Ian mellé.

- Hogyan tovább? – kérdeztem, miközben Ian a telefonjában lévő GPS-t bújta. Eltévedtünk, bár ezt még magának se vallaná be. Igazából az is csoda, hogy idáig eljutottunk. – Nem kéne megkérdezni valakit? – morgott valami „nem” félét, de tekintetét még mindig nem szakította el a telefon képernyőjéről. Miért ilyen makacs minden pasi? Már pedig én nem fogok itt ácsorogni, mikor körülöttünk hemzsegnek az emberek. Odasétáltam egy fiatal sráchoz, aki egy padon bámészkodott.
- Szia! Ne haragudj, kérdezhetek valamit? – motyogtam zavartan. Kedvesen elmosolyodott, majd bólintott. – Meg tudnád mondani merre van a… - kezemmel a zsebeimbe matattam a papír után, amin a szálloda neve van. – Ez a hotel? – nyomtam a kezébe mikor megtaláltam. Összeráncolt szemöldökkel próbálta kiolvasni a kézírásomat, majd felállt, táskájából kivett egy tollat és lefirkantotta a pontos címet.
- Menj taxival – mondta és az út másik felén sorakozó autók felé intett. Megköszöntem, majd visszasiettem Ianhez. Meglóbáltam az arca előtt a papírt, mire elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Az meg mi? – kérdezte, miközben a telefont a zsebébe süllyesztette.
- A pontos cím. Gyere, taxival megyünk – tiltakozni akart, de még mielőtt megszólalhatott volna megragadtam a karját és a kocsik felé kezdtem húzni. Pasik… miért hiszik azt, hogy ők mindig mindent jobban tudnak?

- Hűha… - csak ennyit tudtam kinyögni mikor megálltunk a hotel előtt. A szerkesztőség elég bőkezű volt, London egyik legpuccosabb szállodáját nézték ki ideiglenes lakhelyünknek. Ian mozdulatlanul állt mellettem és tátott szájjal bámulta a hatalmas épületet.
- Menjünk be – motyogtam még mindig teljesen kábán. Bólintott, majd felvette a cuccokat és elindultunk a recepció felé. Egy fiatal, húszas éveiben járó, szőke hajú lány állt a pult mögött és kedvesen mosolygott ránk.
- Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen.
Ianre néztem, de ő még mindig sokkos állapotban volt és nem úgy nézett ki, mint aki a közeljövőben meg fog szólalni, így megint nekem kell intézkedni. Sóhajtottam, majd beszélni kezdtem.
- A TOP! Magazin a napokban foglalt önöknél egy kétszemélyes szobát. Szeretném elkérni a kulcsokat.
A nő bólintott és pötyögött valamit a számítógépén. Megfordult, matatott egy kicsit a kulcsok között, majd visszalépett hozzánk és a kezembe nyomta a megfelelőt.
- Kellemes pihenést, érezzék jól magukat szállodánkba! – mondta mézes-mázos hangon. Illedelmesen megköszöntem, majd Iant magam után húzva a lift felé indultam. 423-as szoba, 8. emelet.
Szórakoztam egy kicsit a kulcsokkal és imádkoztam, hogy bele ne törjem. Kattant egyet a zár, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam és kinyitottam az ajtónkat. Na jó, ha lehetséges most még inkább ledöbbentünk. A szobánk konkrétan úgy nézett ki, mint az elnöki lakosztály. A szemközti falon hatalmas üvegablakok voltak, tökéletes kilátást nyújtott Londonra. Előtte egy fekete bőrkanapé volt, hozzá illő dohányzó asztallal. A nappalival egybenyílt a konyha, ami a legmodernebb felszerelésekkel volt berendezve. Elképedve sétáltam beljebb és lassan kinyitottam az egyik ajtót. A fürdőszoba már majdnem akkora volt, mint a szobám. Egy nagy sarokkád volt a helyiség túlsófelében, körülötte méregdrága tusfürdők. Elismerően füttyentettem, majd a másik ajtóhoz sétáltam. A hálószoba nagyon hangulatos volt. Egy hatalmas franciaágy terpeszkedett középen, mindkét oldalán két kis éjjeli szekrénnyel. A szobában a piros szín dominált, és tényleg nagyon kellemes hangulatot árasztott.
Mikor visszamentem a nappaliba Ian még mindig teljesen kábán ácsorgott az ajtóban. Közelebb léptem hozzá és kezemmel arca előtt kezdtem el legyezni.
- Ébresztő csipkerózsika. Van mára valami dolgunk vagy szabadok vagyunk? – kérdeztem nevetve. Alig észrevehetően megrázta a fejét és láttam rajta, hogy visszatért a valóságba. Előhúzta kabátja zsebéből a jegyzetfüzetét, majd gondterhelt arccal lapozgatni kezdte.
- Egy óra múlva lesz, egy találkozónk a sztárocskával. Megbeszéljük a holnapi interjú időpontját és körülményeit. Készülj el addigra – hadarta, majd eltűnt az egyik ajtó mögött, ha jól láttam a hálószobába ment. Tétlenül ácsorogtam egyik lábamról a másikra, és úgy döntöttem írok egy SMS-t Alexnek és Brookenak, hogy megérkeztem. Levágódtam a kanapéra, előhalásztam a zsebemből a telefonom, majd pötyögni kezdtem.

Minden rendben, megérkeztem. Egy óra múlva lesz egy megbeszélésem, ha ráérek hívlak.
S. xxx.

Címzettnek beállítottam kettőjüket és elküldtem. Mivel még bőven volt időm a találkozóig úgy döntöttem olvasok egy kicsit.

Ian idegesen dobolt az ujjaival a falon, miközben a liftre vártunk. Kiderült, hogy a sztár, akivel interjút kell készítenünk szintén ebben a szállodában szállt meg. Most már értem miért ide küldött minket a szerkesztőség. Halk csipogás jelezte, hogy a lift megérkezett, mire észbe kaptam Ian már bent is volt.
- Hányadik emeleten van? – kérdeztem, miközben beléptem mellé.
- Tetőtér – vakkantotta és beütötte a 10-es számot. Csendben álltunk egymás mellett és vártuk, hogy felérjünk. Mikor kinyílt az ajtó Ian előresietett, mintha valami iszonyú fontos dolga lenne. Úgy látszik előtört a diktátor éne. Könnyedén tartottam vele a lépést és próbáltam rájönni mivel törhetném meg ezt a kínos csendet.
- Tudunk valamit róla? – kérdeztem. Ian egy pillanatra felém nézett, majd megint a folyosót figyelte.
- A nevét… - motyogta. Kérdőn néztem rá és vártam, hogy megszólaljon. Már épp beszélni kezdett volna, mikor hirtelen kivágódott előttünk az ajtó és egy szőke, kócos hajú srác lépett elénk. Meglepettnek tűnt, de gyorsan rendezte a vonásait és tetőtől talpig végigmérte megszeppent társamat. Tekintete áttért rám, összehúzott szemmel figyeltük a másikat. Villámcsapásként ért a felismerés, éreztem, hogy teljesen elsápadok. Reakciómat látva ő is kapcsolt és kaján vigyorra húzta a száját. Ezt nem hiszem el. Lehetetlen.
- Christian? – suttogtam, miközben hátráltam egy lépést.
- Szia Sarah! – vigyorgott.