12. rész

Hát üdv, drága olvasóim. Meghoztam a következő fejezetet is. Nincs sok hozzáfűznivalóm... tudjátok, hogy nekem sose tetszik. Előre szólok, hogy ez most csak amolyan időhúzó rész. Tényleg nagyon gyenge a többihez képest, de nézzétek el nekem, sikerült nagyon lebetegednem, alig élek... Remélem azért lesz akinek tetszeni fog, visszajelzéseket továbbra is nagyon várom.:)
Jók legyetek! xxx.

Tizenkettedik fejezet
Sarah szemszöge

Türelmetlenül doboltam ujjaimmal a térdemen, miközben a váróteremben ülve vártam, hogy behívjanak. Nehéz éjszakám volt, ezért reggel elég nyűgösen keltem. Nem is akartam eljönni ide, de Brooke-ot nem lehet meggyőzni. Szerinte halálos beteg vagyok, és mindenképp szükségem van egy orvosra. Na az biztos, hogyha eddig nem volt semmi bajom most már tényleg elkaptam valamit. Konkrétan 3 ember köhögött a pofámba, tüsszögött le, nyálazta szét a pulcsim. Brooke csak nevetett a morgolódásomon, pedig tudja, mennyire utálom az ilyen helyeket.
- Alex hova tűnt reggelre? – kérdezte barátnőm. Ujjaimat idegesen tördeltem, nem tudtam mit mondhatnék erre. Igazából én se tudtam többet nála. Halványan rémlik, hogy hajnalban még ott volt, aztán reggelre eltűnt. Megvontam a vállam és motyogtam egy „nem tudom” –ot. Brooke nem kérdezett többet, csendben nézelődött tovább.
- Sarah Adams, kérem, fáradjon be – szólt ki a nővér, mire egy nagy sóhaj kíséretében felálltam és becsoszogtam a vizsgálóba.

Hazafele Brooke vezetett, teljesen átvette a szerepem. Úgy érezte most az ő kötelessége gondoskodni rólam, ha már egyszer én is ott voltam neki mindig. Értékeltem a gesztust, tényleg nagyon aranyos volt tőle, de nem szerettem ilyen kiszolgáltatott lenni. Szótlanul bámultam ki az ablakon és az üres utcákat figyeltem. Hétköznap délelőtt csak elvétve lehet látni bárkit is. Mindenki elment dolgozni vagy iskolában ül. Elhajtottunk a szerkesztőség előtt is, ahol meglepő módon rengeteg autó állt. Biztos megbeszélés van, el ne felejtsem felhívni Ian-t, hogy mi volt. A rádióból halkan szólt Brooke egyik kedvenc száma, vidáman dúdolgatta. Mosolyogva figyeltem, ahogy magas hangján próbálja utánozni az énekest. Mindig is szeretett énekelni, nem igazán érdekelte, hogy nincs tehetsége hozzá. Ő olyan ember volt, aki magasról tesz mások véleményére és csak mosolyog, ha valaki megsérti. Irigyeltem érte…
- Ha így folytatod jövő héten felkeresünk egy lemezkiadót és csinálunk neked egy demót – mondtam szórakozottan, mire elnevette magát és felhangosította a dalt.
- Naaa, gyerünk, ennek te is tudod a szövegét – noszogatott. Mosolyogva megráztam a fejem, de Brooke nem hagyta annyiban. Finoman rázogatni kezdte a kezemet, míg végül beadtam a derekam és vele együtt énekeltem.

- Te meg mégis mit csinálsz? – kérdezte barátnőm, mikor elindultam a mosogató felé.
- Elmosogatok – mondtam, miközben megnyitottam a csapot. Brooke hirtelen megragadta a vállam és a lépcső felé fordított.
- Szó sem lehet róla! Hallottad mit mondott az orvos. Pihenned kell, beteg vagy – mondta miközben felfelé lökdösött.
- Egy kis takarításba még senki sem halt bele – morogtam.
- Még…
Egészen az ágyamig felkísért, csakhogy biztos legyen benne, nem szöktem meg. 
- Innen egyedül is boldogulok – mondtam, mikor végre elengedett. Nem szólt semmit, csak az ágyra mutatott. Értetlenül néztem rá, de nem érdekelte. Úgy látszik, nagyon élvezi, hogy most ő dirigálhat nekem. Megforgattam a szemem, majd levágtam magam az ágyamra. Arcán egy elégedett mosoly terült szét miközben kiment a szobámból. Halkan felnevettem, majd hátradőltem és a plafont tüntettem ki a figyelmemmel. Nem tudtam mit kezdjek magammal. Végső elkeseredésemben megfogtam a telefonom és Ian számát kezdtem keresni. A 3. csengetés után fel is vette.
- Szia Sarah! – köszöntött kedvesen.
- Szia – mondtam rekedtes hangon. – Zavarlak?
- Nem, dehogy. Hogy vagy?
- Élek… - motyogtam, mire elnevette magát. – Mi volt ma a megbeszélésen?
- Jegyzeteltem, ha gondolod, átvihetem.
- Rendben, várlak – mondtam, majd kinyomtam a telefont. Felálltam és a tükör elé sétáltam. Elég ramatyul néztem ki. Szemeim alatt hatalmas karikák voltak, arcom piros volt, üvöltött rólam, hogy beteg vagyok. Megfordultam, majd az ajtó felé vettem az irányt. Lassan csoszogtam le a lépcsőn és lélekben megpróbáltam felkészülni barátnőm dühkitörésére, amiért kimerészkedtem a szobámból.
- Te ott! – dörrent rám, ahogy meglátott. – Tűnés vissza!
Kérdőn néztem rám, majd nem bírtam tovább és elnevettem magam.
- Figyelj – léptem oda hozzá. – Nagyon aranyos vagy, hogy így vigyázol rám. Tényleg értékelem, de erre semmi szükség. Nem haldoklom, csak egy kezdetleges tüdőgyulladás – mosolyogtam rá.
- Jó, jó. Értem. Csak nem igazán tudom, hogy kezeljem ezt a helyzetet… mindig te irányítottál mindent – magyarázkodott. Igen, ez a helyzet mindkettőnknek furcsa volt. Még szoknunk kell a szerepcserét.
- Csak gyógyszerért jöttem – mondtam, miközben a szekrényben kezdtem el turkálni. Találtam valamit, amit még anno Brooke szedett, mikor meg volt fázva. A dobozzal a kezemben bementem a konyhába és csináltam magamnak egy pohár teát. Barátnőm a kanapén terpeszkedett és szokás szerint valami nyálas sorozatot nézett. Sose fogom megérteni, mit szeret bennük.
- Nyitom – ugrott fel azonnal, mikor csengettek.
- Sarah! Ian van itt! – kiabált, mire elnevettem magam és ajtóhoz mentem.
- Mi lenne, ha beengednéd a vendéget? – mosolyogtam Brookera, aki szó nélkül arrébb állt, hogy Ian be tudjon jönni.
- Szia – ölelt át mosolyogva. Meglepett, hogy ilyen közvetlen, de azért visszaöleltem. Válla felett láttam, hogy Brooke arcán ott van az a tipikus „jaaj mit láttam” vigyor. Megforgattam a szemem, de nem szóltam rá semmit. Ő ilyen, hamar beleéli magát a dolgokba.
- Akkor én magatokra hagylak titeket. Fent leszek, ha kellenék… - motyogta barátnőm, majd el is tűnt a lépcsőn.
- Mindig ilyen fura? – nevetett Ian, miközben leültünk a kanapéra. Mosolyogva bólintottam és kíváncsian vártam, hogy előszedje a jegyzeteit.
- Kate szeretne valami különlegeset a következő számba, szóval elég komoly ötlettel állt elő.  Ha minden igaz jövő héten… - kezdte, de a csengő félbeszakította. Motyogtam egy „elnézést”, majd az ajtóhoz mentem. Ahogy kinyitottam és megláttam a mögötte lévő alakot teljesen leblokkoltam. Hát ő meg mit keres itt?
- Szia – köszöntött a megszokott féloldalas mosolyával. Hitetlenül meredtem Alexre és hirtelen nem tudtam mit reagáljak.
- Mit keresel itt? – morogtam a kelleténél kicsit hevesebben.
- Meg akartam nézni, hogy vagy – mosolygott még mindig. Nagyot dobbant a szívem szavai hallatán, de még mindig bizalmatlan voltam vele kapcsolatban.
- Hova tűntél reggel? – Arca egy pillanat alatt elkomorodott, szemét lesütötte.
- Halaszthatatlan dolgom akadt – motyogta alig hallhatóan. Igen, ez érthető, elvégre én küldtem el este, hogy menjen, ha kell. Nem is ezzel volt problémám…
- Azért egy „leléptem, bocs” üzenetet hagyhattál volna.
Nem szólt semmit, csak kifejezéstelen arccal nézett rám. Nem vagyok egy hisztérika, megértem, ha valakinek dolga van. Ráadásul nem kértem, hogy maradjon és figyeljen rám. Viszont gyűlölöm, ha szó nélkül lelépnek. Anyám egyszer minden figyelmeztetés nélkül elment és nem láttam hetekig. Azóta nagyon érzékeny vagyok rá.
- Nos, amint látod, jól vagyok – mondtam magabiztosan, de a köhögésem elárult.
- Igen, persze… - Arcán ott bujkált egy halvány mosoly, rendezte vonásait és továbbra is komoly tekintettel figyelt. – Nézd, én sajn… - kezdett bele a magyarázkodásba, de egy bentről jövő kiáltás félbe szakította.
- Sarah? Minden rendben? – kiabált ki Ian bizonytalanul.
- Igen, mindjárt megyek… - szóltam vissza. Félve néztem fel Alexre. Szemei a szokottnál is sötétebbek voltak, fogait összeszorította. Szemöldökét felhúzta, tudtam, hogy magyarázatra vár, de nem tudtam mit mondjak.
- Mit keres itt? – kérdezte fojtott hangon.
- Ian csak áthozott pár jegyzetet… - motyogtam. Pár pillanatig némán bámult rám, majd morgott valamit és sarkon fordult. Utána kellett volna mennem, de nem tettem. Nem tudok rajta kiigazodni. Ingerülten csaptam be az ajtót és egy mosolyt erőltetve magamra visszamentem Ianhez. Duzzogja ki magát, engem nem érdekel. Én nem fogok futni utána.