Sajnálom + részlet.

Sziasztok! Először is... nagyon sajnálom, hogy így eltűntem. Nem fogok ócska kifogásokat kitalálni, egyszerűen elment a kedvem a dologtól. Bevallom, ha rajtam múlt volna már rég nem lenne ez a blog. Csalódást okoztam magamnak és úgy érzem nektek is ezzel a történettel. Akik benne vannak Facebook-on a csoportban, már olvashatták mi ennek az oka. Úgy érzem, hogy sablonos a történet. Nem tudok elég izgalmat belevinni, mindig elégedetlen vagyok a részekkel, mert mindig jobbat szeretnék! Sokan írtatok, hogy ti ezt nem így gondoljátok, ami elképesztően sokat jelentett! Komolyan, ha ti nem vagytok, most nem írnám ezt a bejegyzést. Megértem, ha páran elpártoltatok mellőlem, ezután a rengeteg kihagyás után... Viszont, nagyon boldog vagyok, hogy az eltűnésem alatt is csak nőtt a feliratkozók száma, már 22!! rendszeres olvasóm van. Köszönök mindent. Fogalmam sincs mikor jön az új rész, rajta vagyok az ügyön. Addig is kárpótlásul meghoztam az elejét, mivel tudom mennyien várjátok.
Még egyszer köszönök mindent, nagyon szeretlek titeket!:)
Véleményeket továbbra is várom.
xxx.

Huszadik fejezet

Lassan sétáltunk a hatalmas épület felé. Ian kíváncsian nézelődött és megpróbált minden információt magába szívni. Keserű szájízzel léptem be az ajtón, miközben a telefonom szorongattam. A recepciós pulthoz mentünk, csendben figyeltem, ahogy Ian vesz két repülőjegyet. Nem akartam elmenni, szerettem Londont. A vállam felett hátranéztem és az ajtót kezdtem szuggerálni. Reménykedtem benne, hogy egyszer csak ő is belép az ajtón, majd mikor csillogó sötét szemeivel megtalál, óvatosan félrehajtja a fejét és azzal a tipikus féloldalas mosolyával néz rám, amit úgy szeretek. De nem, Alex nem jött én pedig kénytelen voltam a repülőtér várójához menni. Hagytam neki pár üzenetet, de úgy döntöttem inkább nem zavarom, biztos valami dolga van. Kicsit bántott, hogy nem tudok elköszönni tőle, hiszen ki tudja, mikor láthatom ismét.

Szívem szerint maradtam volna még pár napot, hogy jobban körülnézhessek a városban, de a szerkesztőség ragaszkodott hozzá, hogy még ma délelőtt hazarepüljünk. Ian már alig várta, hogy New York utcáin sétáljunk, állítása szerint kissé frusztrálta ez az esős, nyomott légkör. Nem szóltam rá semmit, csak csendben baktattam mellette és hallgattam, ahogy az előttünk ülő nőt elemezgeti. Néha felnevettem, de fejben egész máshol jártam. Többszörös is újrajátszottam magamban Rachel szavait. Nem tudom, hogy azért mondta, hogy rám ijesszen vagy tud valamit… Nem bíztam benne, megmagyarázhatatlan ellenszenvet éreztem iránta, amit sehogy sem tudtam leküzdeni. Nem akartam beavatni Alexet a dologba, csak feleslegesen aggódna. Ezt valaki mással kell megbeszélnem…

- Hé, figyelsz? – bökött óvatosan oldalba Ian, mikor észrevette, hogy már rég nem köti le a figyelmem.

- Uhm, igen, ne haragudj – magyaráztam zavartan.

- Húsz perc és indul a gépünk. Elmegyek, veszek egy kávét, addig készülődj össze. Hozzak neked is?

Megráztam a fejem, majd megpróbáltam visszatérni a jelenbe. Ráérek még Rachel miatt aggodalmaskodni.

Kíváncsian nézelődtem a hatalmas épületben és az embereket tanulmányoztam. Gyakran csináltam ezt, ha unatkoztam, mindig is érdekelt mások reakciója, viselkedése. Furcsa szokás… 

Közvetlen mellettem egy két gyerekes család ült. Az apuka egy sportmagazint olvasott, míg az anyuka a fiatal kislányával beszélgetett. Teljesen átlagosnak tűntek, kivéve az apja mellett gubbasztó idősebb srácot. Komoran bámult maga elé, őt látszólag fele annyira sem lelkesítette a dolog, mint kishúgát. Eltűnődve tanulmányoztam mogorva vonásait. Fiatal volt, talán tizenhat éves lehetett. Mélykék szemei megvetően méregették az előtte elhaladókat. Bevallom, elég riasztó látványt nyújtott.

Hosszú percek telhettek el, míg arcát figyeltem, volt benne valami, ami megfogott. Töprengésemből egy ismerős kiáltás szakított ki.

- Sarah!

Összerezzentem, ahogy felismertem a hang tulajdonosát. Elkerekedett szemekkel néztem hátra, hitetlenkedve figyeltem a tömegben bukdácsoló srácot. Mikor végre sikerült átverekednie magát az embereken, szélesen elmosolyodott.

- Csak nem képzelted, hogy elmehetsz búcsú nélkül? 

19. rész

Sziasztok!:) Tudom, hogy megint sokat késtem vele, nem szeretnék magyarázkodni. Nem is nagyon tudok rá mit mondani... Egy kicsit elment ettől az egésztől a kedvem. Kellett egy kis inspiráció. De itt vagyok, megírtam az új részt. Nem vagyok vele elégedett, kicsit erőltetett lett, de nagyon unom, hogy mindig ugyan olyan vontatott és eseménytelen részeket írok. Próbálom mindig valamivel feldobni vagy izgalmassá tenni, de még nem jöttem rá mivel tudnám ezt elérni. Na mindegy. Akik írtak az előző részhez, azoknak nagyon köszönöm. Tényleg sokat jelent! És köszönöm a több, mint 5000 látogatót! Fantasztikusak vagytok:)<3
Jók legyetek! xxx.

Tizenkilencedik fejezet
Sarah szemszöge

Inside out

Alexszel szinte egyszerre néztünk össze, mikor tudatosult bennünk kivel van dolgunk. Rachel bájosan mosolygott ránk, és biztos voltam benne, hogy ő is felismert minket. Nem tudtam, hogy reagáljak erre a helyzetre, Alex is tehetetlenül nézett végig a társaságon. Erre egyikünk sem számított.
Ian felállt mellőlem, odalépett hozzá és udvariasan bemutatkozott.
- Nahát, milyen kicsi a világ. Nem gondoltam, hogy ilyen hamar viszontlátjuk egymást – állt meg mellettem, miközben kezeit kitárta egy ölelésre. Vonakodva ugyan, de visszaöleltem, miközben egy mosolyt próbáltam erőltetni az arcomra.
- Ismeritek egymást? – kérdezte Christian és látszólag nagyon zavarta, hogy lemaradt valamiről.
- Futólag – motyogtam és visszaültem Alex mellé. Rachel odahúzott egy üres széket a másik asztaltól és helyet foglalt a szőke mellett. Szorosan hozzábújt, felsőtestével kicsit előrehajolt, hogy mindenkinek jó rálátása legyen a dekoltázsára. Egy piros, térdfölé érő koktélruha volt rajta, ami tökéletesen kiemelte az alakját. Az ő lábán is – csak úgy, mint az itt lévő nők nagy részén – magas sarkú díszelgett, amivel azt a hatást keltette, mint egy felhőkarcoló. Egyébként is magas, de ez a cipő dob rajta még legalább 10 centit. Vörös hajkoronája gondosan fel volt tűzve, arcán finom, elegáns smink volt, ami szépen kiemelte nagy, zöld szemeit. Meg kell hagyni, nagyon csinos volt. Christian büszkén feszített mellette, igazi alfahímnek érezte magát. Unottan megforgattam a szemem és a színpadot kezdtem figyelni, ahol a műsorvezető ugrálva próbálta felhívni magára a figyelmet.

Szórakozottan hallgattam Christian sztorizgatását, miközben Alex órájával játszottam. A díjátadónak már legalább egy órája vége, de ünneplés címszóval még maradtunk egy kicsit bulizni. Volt okunk az örömre, Alex két díjat is bezsebelt, de véleményem szerint többet is megérdemelt volna. Bár lehet, hogy ezt csak elfogultságból mondom… mindegy. Christiant is jelölték ugyan, de ő végül nem kapott semmit. Látszólag nem is nagyon zavarta, vidáman mesélte mennyi minden történt vele mióta ideköltözött.
- Hogy ismerkedtetek meg? – kérdezte hirtelen Alex, mire én is felkaptam a fejem. Ez a téma engem is érdekelt. A szőke sértődötten lebiggyesztette az ajkát, és valami olyasmit morgott, hogy épp valami nagy sztori közepén volt, minek kellett félbeszakítani. Mindenki kérdőn nézett rá, mire sóhajtott egyet, hátradőlt a székén és beszélni kezdett.
- Csendes magányomban ballagtam a kihalt utcákon, a csillagos éj leple alatt. Egyetlen társaságom egy sánta fekete macska volt amikor – kezdte és a drámai hatás kedvéért még a kezét is felemelte, mintha a „távolba mutatna”. Rachel hangosan felnevetett, majd átvette tőle a szót.
- Christiant felkérték egy interjúra, attól a csatornától, ahol dolgozom. Ott találkoztunk először, aztán elhívott egy randira. A többit már gondolom ti is tudjátok – mosolygott ránk. Kitartóan álltam a pillantását. Nem tetszett nekem, volt benne valami furcsa ellenszenv, amit nem tudtam hova tenni. Az első találkozásunkkor annyira más volt… vagy talán az alkohol hatása miatt nem vettem észre. Azt sem említette, hogy ismeri Christiant, pedig biztos vagyok benne, hogy beszéltem neki róla.
Alex finoman oldalba bökött, jelezve, hogy kezdem túl feltűnően bámulni. Megráztam a fejem és igyekeztem nem foglalkozni a Rachellel kapcsolatos rossz érzéseimmel.

- Elmentem zuhanyozni – kiabált Ian, majd a hangokból ítélve becsoszogott a fürdőbe. Elég késő volt már, és kezdtem álmos lenni. A franciaágyon szétterülve válogattam a ma este készült képeket. Elégedett voltam magammal, elég jól sikerültek, biztos lesz, ami Iannek is elnyeri a tetszését. Lecsuktam a laptopom és fáradtan dőltem be a párnák közé. Nem akartam gondolkodni, csak aludni és ki se kelni az ágyból délig. Már majdnem sikerült álomba merülnöm, mikor halk motoszkálásra figyeltem fel közvetlenül mellőlem. Egyik szememet lassan kinyitottam és Iant pillantottam meg, amint sunyi módon magához veszi az összes párnát. Nem bírtam magamban tartani, akaratlanul is felröhögtem, mire összerezzent és riadtan kapta felém tekintetét.
- Kitört az árvíz a hotel folyosóin és homokzsák helyett ezekből akarsz gátat építeni, vagy mi a terved velük? – nevettem még mindig.
- Bolond vagy – rázta meg a fejét mosolyogva. – Aludni szeretnék, de a kanapé önmagában nem túl kényelmes.
- Miért kéne neked ott aludni? Jaj, ne csináld már. Kétszemélyes az ágy, gyere már! – arrébb csúsztam és megütögettem magam mellett a helyet. Hezitált egy kicsit, egyik lábáról a másikra állva gondolkozott.
- Nem hiszem, hogy Alex… - kezdett bele a tiltakozásba, de félbeszakítottam.
- Ne kéresd magad, fáradt vagyok. Gyere!
Sóhajtott egyet, majd visszapakolta a párnákat és lefeküdt mellém. Felhúztam a nyakamig a takarót és pillanatokon belül elnyomott az álom.

Kopp. Kopp. Kopp. Egyenletes kopogás hallatszódott, egyre közelebbről. Cipők. Valaki bejött volna a lakosztályunkba? Nem, az nem lehet, biztos csak képzelődöm. Fejemre húztam egy párnát és megpróbáltam kizárni az idegesítő hangokat. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, mikor újra csend lett.
- Lám, lám. Újabb áldozat? – nevetett mellettem egy ismerős női hang. Ahogy felismertem ki az, ijedten felugrottam az ágyban. Rachel gonosz vigyorral állt az ajtóban és minket figyelt. Ez meg mit keres itt? Ianre néztem, aki hangosan szuszogott a párnák alatt. Egy darabig biztos nem kel fel. Felálltam, odasétáltam Rachelhez és kitessékeltem a szobából, amíg magamra kaptam egy pulcsit.
- Mit keresel itt? Hogy jutottál be? – kérdeztem, miközben leültem mellé a kanapéra. Természetesen megint úgy nézett ki, mintha most lépett volna ki egy címlapfotózásról. Fekete farmerban volt, ami tökéletesen ráfeszült hosszú lábaira. Egy barna, elegáns pulóvert vett fel, hozzáillő táskával.
- Az, hogy hogyan jutottam be maradjon az én titkom – mondta nyugodt, de határozott hangon, kizökkentve engem a ruhájának tanulmányozásából. – Ahogy látom jól telt az estéd.
- Mi? – ráncoltam össze a szemöldököm, nem igazán tudtam mire céloz. – Ja, nem! Ian csak a munkatársam, nincs köztünk semmi – kezdtem hevesen tiltakozni, mikor rájöttem mire gondolt az előbb.
- Nem értem mit esznek rajtad mindhárman… - mondta, miközben egyik ujjával alsó ajkát simogatta és az ablakot kezdte bámulni. Csendben vártam, hátha folytatja. – Tisztába vagy vele mennyire szerencsés vagy? Mások csak álmodoznak arról, hogy a két sztár valamelyikével találkozhasson, te meg az egyikkel már össze is jöttél. Christian mesélt rólad, de bevallom csalódtam egy kicsit. Én nem ilyennek képzeltelek.
Szó nélkül meredtem rá és szerintem közel voltam ahhoz, hogy hisztérikus röhögő görcsöt kapjak. Na nem azért mert az önbizalmam megint kapott egy csúnya pofont, nem, azt már megszoktam. Most komolyan azért jött, hogy ezt közölje velem? Ez nevetséges. Kezemet a szám elé emeltem és próbáltam visszatartani a feltörni készülő nevetést. Nem hiszem, hogy értékelné, ha most kinevetném.
- Nem érdemled meg egyiket se, és ezzel te is tisztában vagy – folytatta.
- Nevetséges vagy – szaladt ki a számon, még mielőtt átgondolhattam volna, mit mondok. Szemöldöke egészen a hajáig felszaladt, ahogy döbbent tekintettel felém fordult. Elég ijesztő látványt nyújtott, főleg így hajnalok hajnalán.
- Gondolod? Rendben, akkor mondok neked valamit, ami talán elgondolkodtat egy kicsit.
Oldalra hajtottam a fejem és kíváncsian vártam a folytatást.
- Nézz magadba! Alex az az ember, aki akárkit megkaphat, csak csettintenie kell. Biztos vagyok benne, hogy lesz az életében legalább egy olyan ember, akiben messze több lehetőséget lát majd, mint benned. Mit gondolsz kit fog választani? Az én hibámból tanulj. Szállj ki ebből addig, amíg nem szed darabokra a sajtó.
Összehúzott szemöldökkel hallgattam a monológját. Valahol igazat adok neki, de ő nem ismeri Alexet. Bebizonyította már, hogy szeret és én hiszek neki.
- Na jó, figyelj! Ha választanom kéne, hogy egy idegennek vagy a barátomnak hiszek jobban, szerintem egyértelmű ki mellett döntenék. Igazán sajnálom, hogy ezek a dolgok már veled megtörténtek, de egyet ne felejts el. Én nem te vagyok. Most pedig távozz, kérlek, iszonyat fáradt vagyok.
Rachel rezzenéstelen arccal figyelt, majd szó nélkül felállt és az ajtó felé indult. Még mielőtt kilépett volna visszafordult és elnéző mosollyal nézett végig rajtam.
- Megpróbáltam észérvekkel a tudtodra adni, hogy ez a világ nem neked való. Ha történik valami, ne felejtsd el, hogy én figyelmeztettelek.
Értetlenül meredtem a csukott ajtóra és próbáltam felfogni, hogy mire akart ezzel célozni. Történik valami? Mégis mi történhetne? Biztos csak rám akart ijeszteni… Beszélnem kell erről Alexszel, minél hamarabb.

18. rész

Sziasztok drága olvasóim!:) Meghoztam a következő részt is. Nincs sok hozzáfűzni valóm, talán annyi, hogy elég nehézkesen ment a megírása. Nem sok ötletem volt hozzá, szóval nézzétek el nekem, hogy kicsit talán unalmas lett. Na mindegy, remélem lesz akinek elnyeri a tetszését!:) Véleményeket nagyon várom! Tudom, hogy nehéz rávenni magunkat egy komment megírására, de nekem tényleg sokat jelentene... még akkor is, ha negatív. Oké, oké.. befejeztem. Csak ennyit akartam.
Jók legyetek! xxx.

Tizennyolcadik fejezet
Sarah szemszöge

Next to you

Iszonyú fejfájásra ébredtem, nyöszörögve forgolódtam az ágyban, arcomat egy párnába fúrva. Nem akartam még felkelni, nem akartam a tegnap esti tetteimmel szembesülni, de akárhogy vergődtem nem tudtam visszaaludni. Hátamra fordultam és nagyokat pislogva nyitottam ki a szemem. A szobában sötét volt, gyenge fény szűrődött be az ablakon. Még éjszaka volt, egyedül az utcalámpák világították meg a kihalt várost. Lassan felültem és körbenéztem a szobában. Fogalmam sincs, hogy kerültem vissza a szállodába… Homályos emlékeim vannak az estéről. Hirtelen belehasított a fejembe a fájdalom, felszisszenve feküdtem vissza a párnák közé.
- A szekrényen van két fájdalomcsillapító. Vedd be – szólalt meg egy halk hang mellőlem. Ijedten kaptam oldalra a fejem, hogy megbizonyosodjak róla, nem képzelődöm.
- Mit keresel itt? – kérdeztem, miközben kezemmel a gyógyszereket kerestem. Felvont szemöldökkel nézett rám, ujjával alsó ajkát simogatta.
- Emlékszel valamire?
- Nem igazán, örülnék, ha felvilágosítanál – feleltem, majd megfogtam a poharat és lenyeltem a fájdalomcsillapítókat.
- Óh, nem baby. Ez nem az én dolgom – mormogta, miközben felállt és felém kezdett sétálni. – Majd a herceged mindent elmesél reggel. Én csak beugrottam megnézni, hogy vagy.
Összehúzott szemekkel méregettem, de túlfáradt voltam most egy vitához. Megállt az ágyam mellett és mosolyogva figyelte, ahogy a nyakamig felhúzom a takarót. Kinyújtotta a kezét, de mielőtt elérhette volna az arcom elfordultam.
- Jó éjt, Sarah! – mosolygott.
- Neked is, Christian.

Szótlanul meredtem magam elé és a reggeli müzlimet lökdöstem a tányérban. A fejem még mindig zúgott, étvágyam se volt, ráadásul Alex velem szemben ült és gyilkos tekintettel figyelte minden mozdulatomat, szóval még levegőt se nagyon mertem venni. Feszengve fészkelődtem a széken, próbáltam húzni az időt a kínos beszélgetésünkig, amire előbb vagy utóbb sort kell kerítenünk. Lassan felnéztem rá, megpróbáltam kideríteni milyen hangulatban van, de nem jártam sikerrel. Kifejezéstelen arccal bámult rám, szemeiből a fáradtságon kívül nem tudtam kiolvasni semmit.
- Eszel még? – kérdezte rekedtes hangján. Megráztam a fejem és figyeltem, ahogy elpakolja előlem a tányért. Megállt a mosogató előtt és háttal nekem a pultra támaszkodott.
- Haragszol? – motyogtam, miközben az asztalon lévő mintákat tanulmányoztam.
- Igen – felelte felém se nézve. Remek, tehát már normális mondatot se kapok válaszként. Sóhajtottam, majd felálltam és közelebb sétáltam hozzá. Szólásra nyitottam a számat, de felemelte a kezét, jelezve, hogy maradjak csendbe. Vett egy nagy levegőt, egyik kezével a hajába túrt, miközben felém fordult.
- Pontosan tudod, miért haragszom – mondta mélyen a szemembe nézve, mire alig észrevehetően bólintottam. – Annyira új nekem ez az egész… hogy aggódom valakiért. Nem vagyok hozzászokva és ez megrémiszt – suttogta, miközben lesütötte a szemét. Tudtam, hogy valamit titkol előlem, amióta megismertem, de nem ez volt a megfelelő időpont a faggatásra. Majd egyszer… Közelebb léptem hozzá, kezeimet finoman arcára simítottam, kényszerítve ezzel, hogy a szemembe nézzen. Elmosolyodtam, ujjammal ajkait cirógattam.
- Ne gyötörd magad, kérlek. Sajnálom, hogy tegnap szó nélkül eltűntem. Ne haragudj – mormoltam, mire kezeit a derekamra tette és szorosan magához húzott. Mosolyogva fúrtam fejem a vállába, és mélyen magamba szívtam kellemes illatát.
- Soha többet nem csinálsz ilyet?
- Ígérem.

Egyik lábamról a másikra állva toporogtam a tükör előtt, miközben újra és újra végignéztem magamon. Egy kék szaténruha volt rajtam, ami elől térdfölé ért, hátul pedig hosszabb volt. Egy kövekkel díszített pánt tartotta a bal vállamon, elválasztva ezzel a felső részét. Egyszerű volt, de elegáns. Kényelmetlenül éreztem magam benne, nem szerettem ilyen ruhákban lenni, de megígértem Alexnek, hogy elkísérem erre a díjátadóra. Illetve Ian a lelkemre kötötte, hogy csináljak képeket, amíg ő megírja a cikket a nagy eseményről. A fejem már nagyjából kitisztult, képes voltam normális mondatokat összerakni és néhány halvány emlékem is volt az estéről. Többek között az, hogy éjjel Christian ült a szobámban. Nem szóltam róla Alexnek, nem akartam, hogy feleslegesen felhúzza magát, így is elég feszült a hangulat kettejük között. Kopogást hallottam az ajtó felől, majd Alex mély hangját, ahogy arra kér, hogy igyekezzek, mert elkésünk. Még egyszer végigsimítottam a ruhámon, megigazítottam a hajamat, majd kiléptem az ajtón. Alex szélesen elmolyosodott, ahogy meglátott. Oldalra hajtotta a fejét és többször is végignézett rajtam. Szégyenlősen piszkáltam a karomat díszítő ezüstláncot és éreztem, hogy kezdek elpirulni.
- Gyönyörű vagy – mormogta a fülembe.
- Te sem panaszkodhatsz – böktem fejemmel felé, miközben tetőtől – talpig végigmértem. Egyszerű fekete öltönyben volt, hozzá illő cipővel és nadrággal. Nyakkendője lazán lógott a nyakában, ingjének felső két gombja pedig hanyagul ki volt gombolva. Hmm, elég dögösen nézett ki. Mikor észrevette, hogy bámulom halkan kuncogni kezdett, majd odaállt mellém, kezét a vállamra tette és a lakosztályunk ajtaja felé terelt.
Jó kedvűen nyomta le a kilincset, de ahogy meglátta ki áll az ajtó mögötte egyből az arcára fagyott a mosoly. Christian vigyorogva, a falnak dőlve állt és minket nézett. Kedvem lett volna rácsapni az ajtót, visszamenni a szobámba, átöltözni és a tv előtt tölteni az estét, de túlságosan lefoglalt, hogy Alex indulatait féken tartsam. Megszorítottam a karját, jelezve, hogy itt vagyok, jól gondolja meg mit csinál. Szeme sarkából rám pillantott, vett egy nagy levegőt, majd erőltetett mosollyal a szőke felé fordult.
- Mi járatban? – Na, megy ez!
- Bálba megyünk, nem? Siessünk, mert elkésünk – válaszolt, majd ellökte magát a faltól és felém nyújtotta a karját.
- Felejtsd el – morogtam. Christian megrántotta a vállát, zsebre vágta a kezeit és vigyorogva sétált mellettünk a lift felé. Szép kis este lesz…

Ahogy beléptünk a bálterembe minden szempár ránk szegeződött. Na jó, pontosítok. Minden szempár RÁM szegeződött. Legtöbben megvető pillantásokkal jutalmaztak, mások meglepődve vették tudomásul, hogy London két leghelyesebb sztárjával libbenek be a terembe. Legyek nagyon drámai? Azt hiszem ilyenkor szokás azt mondani, hogy a maradék önbizalmam is elhagytam valahol a folyosón, és mindjárt elsírom magam a sok gyűlölködő pillantások hatására. Vagy valami hasonlóan szívszaggató mondatot szoktak elsütni azok a modellkinézetű lányok, akik egy kis figyelemre vágynak. Hogy őszinte legyek, engem ez cseppet sem hat meg. Sosem érdekelt mit gondolnak rólam mások, nem fogok emiatt zokogva kirohanni a világból. Tehát emelt fővel sétáltam végig az asztalunkhoz vezető úton a két sráccal az oldalamon. Leültem az egyik székre, Alex közvetlen mellém, Christian pedig állva maradt. Felváltva nézett a két szabadon maradt ülőhelyekre. Tett egy lépést felém, mire Alex gyilkos pillantásokkal próbálta a tudtára adni, hogy meg ne próbálja. A szőke megforgatta a szemét, majd egy halk sóhaj kíséretében lehuppant a másikra.
- Nem gondolod, hogy van egy kis birtoklási mániád? – kérdezte szórakozottan, miközben az asztalon lévő étlapot tanulmányozta.
- Nem gondolod, hogy be kéne fognod a pofád? – dörrent rá Alex, mire megrúgtam a bokáját az asztal alatt. Felszisszent és felháborodottan nézett rám, miközben a hatás kedvéért még a karjait is széttárta. Mérgesen néztem vissza rá, ujjamat elhúztam a nyakam előtt, amitől elnevette magát. Üvölt róla, hogy nem vesz komolyan. Megráztam a fejem, államat a tenyerembe helyeztem és úgy nézegettem az egyre merészebb kinézetű nőket. És én még azt hittem, hogy ki fogok tűnni ebben a ruhában… legfeljebb azért, mert túl egyszerű. Türelmetlenül doboltam ujjaimmal az asztalon, miközben vártam, hogy elkezdjék végre. Utálom, mikor megváratnak, főleg úgy, hogy semmi kedvem ehhez az egészhez.
- Bocs a késésért, feltartottak – ült le mellénk Ian is. Christian felpillantott az étlapból, amit eddig olvasgatott és felvont szemöldökkel mérte végig kifulladt barátomat.
- Remek, egy újabb seggfejjel bővül a csapat – mormogta, majd folytatta a kínálat tanulmányozását. A két srác vérben forgó szemekkel bámulta a látszólag nagyon jól szórakozó szőkét. Hosszú esténk lesz…
A műsorvezető már a színpadon toporgott és várta, hogy beállítsák a kamerákat. Ideje volt, hogy előmerészkedjen, kezdem nagyon unni a várakozást. Időközben megtelt a terem emberekkel, minden asztalt elfoglaltak és izgatottan várták, hogy elkezdődjön a műsor. Épp a mögöttem ülő nő bokáit vizsgálgattam és próbáltam meggyőzni magam, hogy azért mert képes egy embertelenül magas sarkú cipőben járni még nem Jedi, mikor valaki csatlakozott a társaságunkhoz. Eleinte nem igazán ismertem fel a vörös hajkorona tulajdonosát, aki Christian háta mögött állt és birtoklón a vállára tette a kezét. Összehúzott szemöldökkel figyeltem és próbáltam rájönni, hogy honnan olyan ismerős. A szőke mosolyogva felnézett rá, majd ismét felénk fordult.
- Srácok, ő itt a barátnőm, Rachel Wilson.

17. rész

Sziasztok! Meghoztam a következő részt is, kivételesen nem kellett rá sokat várni:) Nincs sok hozzáfűzni valóm, én sose vagyok elégedett vele. A zenéről még annyit, hogy most nagy Ed Sheeran lázban égek, szóval a mostani részhez is tőle hoztam egy számot:) Na, nem is magyarázok többet. Remélem lesz akinek tetszik:)
Jók legyetek! xxx.

Tizenhetedik fejezet
Sarah szemszöge

Grade 8

Hitetlenkedve bámultam a két fiúra, akik még mindig fortyogtak. Alex az öklét rázogatta, míg a szőke vérző orrát törölgette. Na jó, ez már tényleg sok nekem. Elfordultam, kezemmel a hajamba túrtam és nevetni kezdtem. Most komolyan ez lesz végig? Ki tudja hány napot töltünk itt, édes hármasban, nem fogom hagyni, hogy ezek ketten idő előtt megöljék egymást. Mire visszafordultam Christian már felállt, és gyilkos tekintettel közeledett Alex felé.
- Eszedbe ne jusson – szóltam rá halkan, de ellentmondást nem tűrően. Összeráncolt szemöldökkel nézett rám, de úgy döntött eleget tesz a kérésemnek és megállt. Közelebb léptem hozzájuk, vettem egy nagy levegőt és beszélni kezdtem.
- Elhihetitek, én sem úgy terveztem ezt az utat, hogy hármasban leszünk, de így alakult, nem tudunk mit tenni ellene. Megszoksz vagy megszöksz. Nem kell szeretnetek a másikat, de ha én itt vagyok, nem akarom meglátni, hogy ölitek egymást. Érthető volt?
Meglepetten néztek rám, majd egymásra. Láttam rajtuk, hogy most fogják fel mit mondtam. Végül Christian megrántotta a vállát és morgott valamit. Alex csak elmosolyodott és bólintott egyet, miközben felém lépett. Hátráltam, mutatóujjammal felé böktem.
- Veled még beszédem van – mondtam, azzal ott hagytam őket.

A lakosztályunk nappalijában ültem és Ian jegyzeteit olvasgattam. Nem sok minden volt rajta, egyedül a holnap reggeli interjú, illetve egy díjátadó részletei voltak a lap mellé tűzve. Nagyon remélem, hogy nem akar elrángatni rá. Semmi kedvem egy halom híresség között jópofizni, van elég bajom az énekesekkel így is. Visszadobtam a papírokat a dohányzóasztalra, majd felálltam és az üvegfalhoz sétáltam. Már besötétedett és az eső is esett, de ez nem zavarta az embereket. Boldogan sétálgattak a kivilágított utcákon, vagy éppen egy taxihoz siettek. A szekrényemen lévő digitális órára néztem. Még csak 6 óra. Ian úgyse jön ma haza, a fiúkat lerendeztem, miért ne mehetnék el sétálni egyet? Felkaptam a kanapéról fekete bőrdzsekim, eltettem a telefonom és kiléptem az ajtón.

Céltalanul bolyongtam az utcákon, élveztem a nyüzsgő tömeget. Annak ellenére, hogy este volt egész kellemes idő volt, még az eső sem zavart. Egy népszerű éjszakai bár előtt álltam meg. Hezitáltam, hogy bemenjek-e, nincsenek jó emlékeim az ilyen helyekkel kapcsolatban… De végül minden rossz előérzetem száműztem az agyam egyik sötét zugába és bementem.
A zene üvöltött, körülöttem mindenki ritmusra rázta magát.  A legtöbben már részegen vonaglottak különböző pasik karjai közt. Igyekeztem minél kevesebb embert meglökni, miközben a bárpult felé igyekeztem. Megkönnyebbülten rogytam le az egyik székre mikor odaértem, és vártam, hogy a pultos srác kiszolgáljon.
- Mit adhatok? – kiabálta túl a zenét, miközben közelebb hajolt hozzám.
- Valami erőset – válaszoltam némi hezitálás után. Bólintott és egy nagy vigyorral az arcán eltűnt az egyik szekrény mögött. Ezért holnap meg fognak ölni már előre látom, de most nem érdekel. Szórakozni akarok, nem gondolni semmire legalább egy éjszaka erejéig. Nem akartam a fiúkkal foglalkozni, Iannel, a munkával… semmivel. Időközbe visszaért a srác is, kezében valami kék színű koktéllal. Elismerően hümmögtem egyet, majd lassan a számhoz emeletem. Összeszorítottam a szemem, ahogy végigmarta a torkomat. Ez nem szórakozott, tényleg az egyik legerősebb italuk lehet. Szépen lassan megittam, majd kértem a következőt… aztán még egyet. A harmadik pohár után már igen csak éreztem a hatását. A fejem zúgott, alig érzékeltem a körülöttem lévő embereket. Egy csaj megbotlott, közvetlenül mellettem és az üdítőjének a fele rajtam landolt. Motyogott valamit bocsánatkérés gyanánt, de egy legyintéssel elintéztem és a mosdó felé indultam.
Kezemmel a mosdókagylóra támaszkodtam és a tükörképemet figyeltem. Arcom kipirult, szemeim csillogtak. Elég érdekes látványt nyújtottam, mintha lefutottam volna a maratont. A telefonom rezegni kezdett a zsebemben, mire elhúztam a számat és megpróbáltam kirángatni a nadrágomból. Hagyjanak békén, nem akarok senkivel sem beszélni.
- Igen? – szóltam bele anélkül, hogy megnéztem volna ki hív.
- Sarah, hol a francban vagy? – üvöltött bele egy ismerős hang, mire elhúztam a számat és eltartottam a fülemtől a telefont. Miért kell kiabálni?
- Nyugi, csak eljöttem egy kicsit sétálni, meg ilyenek – nevetgéltem.
- Hol vagy? – mordult rám - talán Alex - megint.
- Ahj, hagyjatok már békén – nyafogtam.
- Le ne merd tenni! Hallod? – kiabált rám, de nem foglalkoztam vele. Kikapcsoltam a telefonom és visszatettem a zsebembe. Még egyszer végignéztem magamon, megigazítottam a hajamat és visszamentem a tömegbe.
Meglepődve vettem tudomásul, hogy ülnek a helyemen. Egy rövid, vörös hajú, kb. velem egy idős nő flörtölgetett a pultos sráccal. Nem volt erőm vitatkozni az illetővel, így szó nélkül lehuppantam a mellette lévő székre.
- Jöhet a következő? – nézett felém a kiszolgáló, mire bólintottam.
- Rachel Wilson – nyújtotta oda kezét a lány.
- Sarah Adams – ráztam meg bizonytalanul.
- Új vagy itt? Még nem láttalak erre – kezdett bele a csevegésbe. Semmi kedvem nem volt most ehhez, de nem akartam bunkó lenni, úgyhogy beszélni kezdtem.
- Nem, én igazából New Yorkban élek. Üzleti útra jöttem egy munkatársammal.
Rachel kíváncsi szemekkel fürkészett, úgy tűnt tényleg érdekli, amit mondok. Vettem egy nagy levegőt és folytattam.
- Fotósként dolgozom egy magazinnál, Christian Rossal kell egy interjút készítenünk a következő számba – magyaráztam. Elmosolyodott, majd mindketten a koktélunk felé fordultunk, amit épp az imént hoztak ki.
Az igazat megvallva, Rachel elég jó társaság volt. Elmesélte, hogy már születése óta Londonban él és jelenleg stylistként dolgozik az egyik tv műsornál. Fogalmam sincs mióta ülhettünk ott, és mennyit ittunk. Az ötödik pohár után nem számoltam… Nos, a tervem bevált. Nagyon részeg voltam, a nevemre se nagyon emlékeztem. Még rémlik, hogy Rachel magyaráz valamiről, de csak nevettem rajta. A fejem lüktetett a fényektől és a hangos zenétől. A gyomrom liftezett, és a jókedvem hamarosan a rosszul lét váltotta fel. Épp a mosdóból siettem vissza, mikor észrevettem, hogy megint elfoglalták a helyem. Egy magas és meglehetősen ideges srác állt Rachel mellett. Valahonnan ismerős volt, de jelenleg annyira részeg voltam, hogy ilyen távolságból kizárt, hogy bárkit felismerjek. Lassan csoszogtam feléjük és erősen koncentráltam, hogy ne essek pofára mindenki előtt. Alig pár méterre lehettem tőlük, mikor a srác elfordult és egyenesen a szemembe nézett. Megdermedtem, ahogy rájöttem ki az. Szemei még a szokásosnál is sötétebbek voltak, látszott rajta, hogy nagyon ideges. Ami azt illeti én is az voltam. Minek jött ide? Miért kell mindenbe beleszólni? Összehúzott szemekkel figyeltem, majd elmosolyodtam és kinyújtottam rá a nyelvem. Egy pillanatra eltűnt minden bosszúság az arcáról és meglepetten nézte a kis magánakciómat. Kihasználva, hogy kizökkent a szerepéből megfordultam és a mosdó felé kezdtem futni. Jól van drágám, akkor játszunk egy kicsit. A lábaim remegtek, szédültem és alig láttam a sok villogó fénytől, de sikerült sérülés nélkül eljutnom a kiszemelt helyiségbe. Bezártam magam után az ajtót és vigyorogva vártam, hogy Alex ideérjen. Először a kilincset kezdte rángatni, majd dörömbölni kezdett. Én csak nevetgéltem, hiába próbálkozik, ide úgyse tud bejönni. Eltáncikáltam a szemközti falhoz és hátamat nekidöntve leültem. Ide csak halkan szűrődött be a zene, megkönnyebbülve sóhajtottam fel mikor észrevettem, hogy már nem zúg annyira a fejem. Alex még mindig az ajtóval küszködött, kitartó az biztos. Két gyengébb kopogást hallottam, majd csend lett.
- Nyisd ki az ajtót! – szólalt meg rekedtes hangján.
- Nem.
Csend. Felálltam és lassan közelebb merészkedtem. Hallottam feszült szuszogását, ahogy próbálja lenyugtatni magát.
- Utoljára mondom. Nyisd ki!
Nem válaszoltam, kíváncsian vártam mi lesz a következő lépése.
- Az istenit Sarah, nyisd ki ezt a kurva ajtót! – kiabált, majd a hangokból ítélve beleüthetett a falba. Hátráltam egy lépést, miközben az alsó ajkamat harapdáltam. A fenébe, most tényleg nagyon ideges. Nem akartam így beengedni… féltem tőle.
- Bántani fogsz? – kérdeztem halkan. Nem szólt semmit, de szinte láttam magam előtt az arcát. Közelebb mentem, kezem már a záron volt. – Válaszolj – kértem.
- Soha – suttogta. Ahogy kattant a zár, már nyílt is az ajtó és Alex rontott be rajta. Megállt előttem pár lépésre, mindketten a másikat figyeltük. Elég csapzottan nézett ki, haja kócos, szemei beesettek voltak. Rossz volt így látni… Gondolkodás nélkül szaladtam oda hozzá és szorosan megöleltem. Éreztem, ahogy sóhajt egy nagyot, majd karjait védelmezőn rám teszi.
- Sajnálom – motyogtam a pulcsijába.
- Most meg tudnálak ölni… Soha többet ne csinálj ilyet, megértetted? – válaszul hümmögtem egyet, majd óvatos puszit nyomott a hajamra. – Gyere, hazaviszlek. Majd holnap megbeszéljük.
Egyik kezével még mindig engem tartott, miközben kijárat felé araszolt. A szemem sarkából láttam, hogy Rachel kíváncsian figyel minket. Kértem egy percet Alextől, aki vonakodva ugyan, de elengedett. Odasiettem hozzá, kértem a sráctól egy tollat és lefirkantottam a számom az egyik szalvétára.
- Hívj fel valamikor – mosolyogtam rá. Bólintott, majd intett egyet.
- Ki volt ez? – kérdezte Alex mikor visszaértem hozzá.
- Majd holnap elmagyarázom – motyogtam, és hagytam, hogy kivezessen a tömegből. Ahogy kiléptünk az ajtón Alex a karjaiba vett és úgy sétált velem keresztül a parkolón. Fáradtnak éreztem magam, aludni akartam. Még rémlik, hogy berak a kocsiba, aztán elnyomott az álom.

16. rész

Na sziasztok! Igen, tudom, hogy rengeteg késtem vele, de nem úgy jöttek össze a dolgok, ahogy szerettem volna. Illetve ihletem se nagyon volt... egy pillanatra még az is megfordult a fejembe, hogy hagyom a francba az egészet, de végül úgy döntöttem, hogy ha már ennyien olvastok, nem hagylak itt titeket!:) Na tehát összeszenvedtem ezt a fejezetet is, ami nekem most tényleg nem tetszik, összecsapott, zavaros, rossz. De most csak ennyi telt tőlem, sajnálom...
Pár napja feltettem az új designt is, mint látjátok. Ezzel se vagyok elégedett, olyan semmilyen... na mindegy, amíg nem találok ki valami jobbat ez marad.
Mondtátok, hogy örülnétek, ha tennék zenét a bejegyzésekhez. Hát fogalmam sincs, mennyire passzol a részhez, én mindenesetre ezt hallgattam mikor írtam... Na jólvan, nem magyarázok tovább. Tessék, itt van végre!:)
Jók legyetek! xxx.

Tizenhatodik fejezet
Sarah szemszöge

Give me love

Egyik kezemmel a falat támasztottam, másikkal a homlokomat fogtam. Az érzelmeim nagy háborút vívtak bennem, nem tudtam mit tegyek. Ian zavartan kapkodta köztünk a fejét, láthatóan kellemetlenül érezte magát. Mit vétettem én a világ ellen? Christian még mindig mosolygott, nagyon élvezte a helyzetet, rajtam pedig eluralkodott a düh. Hogy képzeli, hogy csak úgy lelép, aztán sztárt csinál magából?! Na nem, majd én letörlöm azt a vigyort a képéről.
Határozottan elindultam felé, megfogtam az ingét, majd behúztam a lakosztályába és becsaptam az ajtót. Szemeim szikrákat szórtak, de őt nem hatotta meg. Oldalra hajtotta a fejét és kíváncsian fürkészte arcomat.
- Mit keresel itt? – sziszegtem.
- Én is örülök, hogy látlak. Igen, te is hiányoztál nekem – gúnyolódott, miközben a szemközti ablakhoz sétált. Sóhajtottam egyet, és csendben vártam a válaszát. – Egyengetem a karrierem. A kérdés inkább az, hogy te mit keresel itt? – felém fordult, kezével az ablak párkányán támaszkodott. A szobában sötét volt, csak a kintről beszűrődő fény világította meg arcát. Nem sokat változott mióta nem láttam, bár helyesebb lett. Sötét farmerben és egy laza fehér ingben volt, aminek a felső két gombja hanyagul ki volt gombolva. Szőke haját összekócolta, ahogy feszülten beletúrt. Kék szemei kíváncsian csillogtak, miközben a válaszomat várta. Halkan kuncogni kezdett, mikor feltűnt neki, hogy bámulom. Idegesen megráztam a fejem és próbáltam visszanyerni a határozottságom.
- Üzleti útra jöttem, interjút kell készítenünk – közöltem, majd az ajtó felé indultam. – Majd Ian megbeszéli veled a részleteket, nekem dolgom van.
- Nem futhatsz el mindig, egyszer úgyis beszélnünk kell.
Vállam felett visszanéztem rá, az ablaknál állt és a kint nyüzsgő embereket figyelte. Sóhajtottam, majd lenyomtam a kilincset.
- Igen, majd egyszer…

Csendben ücsörögtem a szemerkélő esőben, egy közeli park padján. Alexnek már fél órája itt kéne lennie, de biztos valami dolga akadt. Nem zavart, hogy várnom kellett, így volt időm elmélkedni egy kicsit. Túl sok minden történt az elmúlt napokban, még nem sikerült teljesen felfognom. Nézzük csak sorjában.
Valami csoda folytán lett egy barátom, aki történetesen New York egyik leghíresebb, leghelyesebb és abszolút a leglegleg… énekese.
Van egy tökéletes állásom, és egy többé-kevésbé jó fej munkatársam.
És a tetejébe megjelenik a volt pasim, aki még most is észvesztően néz ki, és egész véletlenül ő is az énekesek sorát bővíti.
Hátrahajtottam a fejem, kezemmel pedig eltakartam a szemeim. Jézusom, mibe keveredtem?!
Hatalmas kezeket éreztem a vállamon, majd valaki megpuszilta az arcomat. Mosolyogva fordultam „zaklatóm” felé, aki megkerülte a padot és leült mellém.
- Ne haragudj, hogy késtem. Jared feltartott – mondta, miközben magához húzott és szorosan megölelt. Szó nélkül odabújtam hozzá, és az előttünk lévő tavat figyeltem.
- Történt valami? – kérdezte halkan.
- Összejöttek a dolgok mostanában – morogtam és fészkelődni kezdtem. Az eső már szinte szakadt, szórakozottan néztem, ahogy a sok kis vízcsepp elmerül a tóban.
Csendben ültünk egymás mellett, Alex egyik kezével még mindig engem ölelt, megnyugtató volt. Az idilli pillanatot a telefonom csörgése zavarta meg. Halkan szitkozódva húztam elő a táskámból és szívem szerint kinyomtam volna, de a kijelzőn megjelent Ian neve. Semmi kedvem veszekedni vele, és lehet fontos.
- Mondjad – szóltam bele kelletlenül.
- A jegyzeteket az asztalon hagytam, van egy kis dolgom, nem leszek ott este – hadarta.
- Rendben, szia – motyogtam, majd kinyomtam a telefont.
Alex oldalra hajtotta a fejét és kíváncsian fürkészte az arcom. Felálltam és intettem neki, hogy kövessen.
- Hova megyünk? – kérdezte, mikor utolért és megfogta a kezem. Egy pillanatra lenéztem összekulcsolódó ujjainkra, majd halványan elmosolyodtam.
- Vissza a szállodába. Szeretnék bemutatni valakit…

Idegesen tördeltem ujjaim a liftben, miközben vártam, hogy felérjünk. Alex zavartan ácsorgott mellettem, nem igazán értette mi bajom van.  Nem voltam benne biztos, hogy helyesen cselekszem, de muszáj megtudnia. Nem szeretném, ha azt hinné, titkolok előle valamit. A lift egy halk pityegéssel jelezte, hogy megérkeztünk a tetőtérbe. Hatalmas gombóccal a torkomban léptem ki az ajtón, Alex-el a nyomomban. Megálltunk a lakosztály előtt és végignéztem magunkon. Nos, én úgy néztem ki, mint valami rossz hajléktalan. Egy egyszerű barna pulcsi volt rajtam, egy koptatott farmerrel, ami néhol még mindig vizes volt a sétálástól. A hajamról ne is beszéljünk, jobb, hogy nem látom. Alex természetesen úgy nézett ki, mintha most lépett volna ki egy esernyőreklámból. Fekete kapucnis pulcsit és egy sportos, sötét melegítőt viselt. Kusza tincseiből még mindig csöpögött a víz, de meg kell hagyni, így is nagyon dögösen nézett ki. A kelleténél talán kicsit tovább bámultam tökéletes vonásait.
- Na, mi lesz? – kérdezte mosolyogva, miközben egy aprót szorított a kezemen. Megráztam a fejem, hátha ettől kitisztul egy kicsit, majd felemeltem a kezem és némi hezitálás után bekopogtam. Idegesen fordultam Alex felé, és próbáltam összeszedni a gondolataimat.
- Figyelj, szeretném, ha tudnád, hogy nekem fogalmam sem volt arról, hogy ő is itt lesz. Évek óta most láttam először és… - magyaráztam, majd hirtelen kinyílt az ajtó és a félmeztelen Christiant láttuk meg. Meglepődve fordultunk mindketten a vigyorgó szőke felé, akinek testét csak egy fehér törülköző takarta. Éreztem, hogy elpirulok és zavartan lesütöttem a szemem. Alex először rám, majd Chrisre nézett. Láttam rajta, hogy kezd feszült lenni, halk morgás hagyta el ajkait. Finoman megszorítottam a kezét, jelezve, hogy nincs semmi gond, mindent meg fogok magyarázni. Morcosan meredt maga elé és továbbra is játszotta a sértett kisfiút. Istenem, mennyi baj van a pasikkal…
Christian is észrevette a kis jelenetünket, hangosan nevetni kezdett.
- Milyen kis szigorú lettél Sarah. Rövid pórázon tartod a pasikat? – kérdezte gúnyos mosollyal az arcán. Mindketten felkaptuk a fejünket, én dühösen, Alex pedig értetlenül meredt rá. – Jaj, valami rosszat mondtam? Nem akartam, bocsáss meg – játszotta a meglepettet.
Idegesen fújtattam, és igyekeztem minden önuralmamat felhasználni, hogy ne csináljak jelenetet a folyosó közepén, felverve ezzel a fél szállodát. Pedig szívem szerint, most visítva kapartam volna ki a szemeit.
- Egyébként Christian Ross vagyok, énekes – nyújtott kezet Alex felé, aki először összehúzott szemöldökkel figyelte, majd vonakodva ugyan, de elfogadta és megrázta.
- Alex Davis, szintén.
A szőke felhúzott szemöldökkel fordult felém, arcán egy meglepett mosoly virított.
- Hallottam már rólad, most kezdődött a turnéd, igaz? – nézett ismét Alexre, aki csak egy bólintással válaszolt neki. – Nem is vagy rossz, ha jól tudom a holnap esti gálán is fellépsz.
Mi? Milyen gála? Nem hiszem el, hogy ez jöttment többet tud a barátomról, mint én. Kérdőn néztem Alexre, de nem maradt időm ilyeneken gondolkodni, mert az említett kihúzta magát, közelebb lépett Christianhez és gúnyosan elmosolyodott.
- Ahogy mondod. De én még nem igazán hallottam rólad, pedig elég jól informált vagyok. A tehetséges új előadókról általában mindig tájékoztat a menedzserem… lehet, te nem tartozol közéjük.
Percekig farkasszemet néztek egymással, a levegő izzott köztük. Mindketten mosolyogtak, de nem úgy, mint akik örülnek egymásnak. Gúnyosak voltak, szemükből csak úgy sugárzott a megvetés. Alex ölni tudott volna a tekintetével, de a szőke állta a sarat és kitartóan szemezett vele. A két nagyfiú nem tudja eldönteni, melyikük legyen az alfahím… Hahó, én is itt vagyok!
Peregtek a másodpercek, de ezek ketten továbbra is szemmel verték egymást. Már úgy voltam vele, hogy sarkon fordulok, és itt hagyom őket –úgyse vennék észre-, mikor Christian felém fordult.
- Egész jó pótlékot találtál, de te is tudod, hogy engem egyik se tud helyettesíteni – önelégült vigyorral fordult Alex felé, aki már szinte vibrált az idegtől. Közelebb hajolt hozzá, és egyenesen az arcába intézte szavait.
- Jól jegyezd meg, te soha nem fogsz a nyomomba érni – suttogta. Elképedve néztem rájuk és tudtam, hogy Alexnek pillanatokon belül elborul az agya. Nem is kellett rá sokat várni, a következő pillanatban ökölbe szorult a keze és egy határozott mozdulattal megütötte a szőkét, aki egy pillanatra megtántorodott, majd hátraesett.
- Már most előtted vagyok, seggfej.

Díj #2

A díjat nagyon köszönöm Diana Brunwin -nak!♥

Szabályok:

- Írj magadról 11 dolgot!

- Válaszolj 11 kérdésre!

- Írj 11 kérdést!

- Küld tovább 11 blognak!

Írj magadról 11 dolgot!

* Nem szoktam tv-t nézni.
* Ha ráfüggök egy sorozatra pár nap alatt végignézem.
* Pszichológus szeretnék lenni, másodállásban író.

* Egyesek szerint antiszociális vagyok.

* Álmodozó vagyok.

* Tűfóbiám van.

* Gyűlölöm, ha valaki nagyon hibásan ír.

* Nem szeretem a kisgyerekeket. 

* Könnyen fel lehet idegesíteni.

* Szeretem a kézilabdát, Görbicz Anita a kedvencem.

* Állandóan elkések.

Válaszolj 11 kérdésre!

1. Példa képed?

Nincs példaképem, csak olyan emberek akik inspirálnak.

2. Kedvenc íród?

Suzanne Collins

3. Mit tennél, ha kecske invázió törne ki? (Nézd meg ésmegérted)

Befogadnám az egyiket és kórusba énekelnénk a szomszédnak Swift kisasszony dalát:D

4. Tudod mi az a degu?

Tudom, kiskoromban féltem tőlük.

5. Szoktál horror filmeket nézni?

Nem, nem szeretem őket. A legtöbb undorító vagy valószerűtlen. 

6. Szerinted valaha lesz világ vége?

Egyszer biztosan. 

7. Vallásos vagy?

Nem.

8. Milyen zenéket szeretsz?

Fú, nagyon vegyes zenei ízlésem van. Többnyire meghallgatok mindent, de a magyar számok nagy részét és a hörgős, visítós rockot nem igazán szeretem:D

9. Mit gondolsz a blogomról? (Már más nem jut eszembe...)

Szeretem, szép, igényes:)

10. Mit gondolsz az ask.fm ről?

Az alapötlet jó lenne, de természetesen ezt is tönkretették. Nem igazán foglalkozom vele.

11. Kedvenc színészed?

Mindig változik:D Most épp Ian Somerhalder.

Írj 11 kérdést!

1. Mi inspirált az írásra?
2. Milyen témában szeretsz olvasni?
3. Sűrűn jársz moziba?
4. Mivel szeretnél felnőtt korodban foglalkozni?
5. Mi volt a legfurcsább álmod?
6. Melyik országban élnél a legszívesebben?
7. Mitől félsz?
8. Szeretsz utazni?
9. Ha választhatnál, melyik sztárral cserélnél 1 napra?
10. Mit csinálsz legszívesebben a szabadidődben?
11. Kedvenc évszakod?

Küld tovább 11 blognak! 

DreamyGirl

Anneee

Horan Vandaa

Summersmile♥

Most csak ennyi, nem akartam megint a többieknek küldeni és nem olvasok több blogot.

Néhány infó

Sziasztok!:)
Nem, most nem résszel jövök, rengeteg dolgom van, egyszerűen nincs időm megírni. Már elkezdtem és tényleg igyekszem befejezni, ha minden jól megy holnap már tudom hozni de nem ígérem biztosra.
Tegnap szépen összeírogattam pár dolgot a történettel kapcsolatban, ami esetleg érdekelhet titeket. Nem kötelező végigolvasni, semmi olyat nem írok bele ami befolyásolja a történet folytatását, ez csak egy kis extra, ha érdekel valakit:) Hozzátenném, hogy ez nem szentírás, nem garantálom, hogy pontosan így fog minden történni (elég szeszélyes vagyok), de ha változik valami, ígérem időben értesítelek titeket:) Na nem magyarázok tovább, tessék itt van, annak, akit érdekel.
u.i.: a hét folyamán várható design váltás is, azalatt rejtve lesz a blog, szóval ne ijedjetek meg, ha nem tudjátok megnyitni. amint kész vagyok ismét látható lesz:)

* A blog első "évadát" 50-60 részesre tervezem, de ez még sok mindentől függ.

* Egyenlőre 2 évad van meg a fejemben, elképzelhető egy harmadik is, tőletek függ.

* A történet legvégén, ha érdekel titeket kiteszek a szereplőkről egy képet, hogy én milyennek képzelem el őket - erről majd lesz egy szavazás.

* Christian mindkét évadban fontos szerepet fog játszani, idővel rájöttök miért.

* Az első évad lazább lesz, leginkább a karakterek megismeréséről fog szólni. A másodikra már egy sokkal komolyabb és izgalmasabb dolgot tervezek.

* Alex karaktere nem azért ilyen keszekusza, mert lusta voltam rendesen kidolgozni a szerepét. Neki is megvan a története, majd ha eljön az ideje megtudjátok.

* Sarah karakterét magamról mintáztam, bár nem tudatosan. Így utólag visszagondolva jöttem rá, hogy nagyon hasonlít rám.

* Alcímeket nem adok a fejezeteknek, nem tudom miért, sosem gondoltam rá.

* A kommentekre nem azért nem válaszoltam eddig, mert nem érdekelnek, vagy mert nem esnek jól. Szerettem volna megnézni hány olyan olvasóm van, aki ki is fejti a véleményét és az volt a legegyszerűbb megoldás, ha én nem írok bele. Ettől függetlenül elképesztően hálás vagyok nektek minden egyes szóért!!! Ígérem mostantól válaszolni is fogok rájuk.

Na és így a végére lenne egy kérdésem is hozzátok:

* Szeretnétek, ha csatolnék a fejezetekhez zenét is? Bevallom, én sose gondoltam rá, nem tudom mennyire illik az adott részhez az a zene amire én gondolok, de ha szeretnétek akkor megpróbálhatjuk:)

15. rész

Na sziasztok drága olvasóim!:) Meghoztam az új fejezetet, ami remélhetőleg kárpótol titeket, amiért megint ennyit kellet várni rá. Majdnem 2x olyan hosszú lett, mint a többi, remélem mindenki elégedett lesz vele. Nagyon kevés véleményt/kommentet kapok mostanában, nem igazán tudom az okát. Kérlek titeket, hogy akkor is írjátok le mit gondoltok, ha esetleg nem tetszett a rész, hogy tudjam min kell változtatnom. Nem azt várom tőletek, hogy dicsérjetek állandóan, engem az őszinte véleményetek érdekel. Na jólvan, nem magyarázok többet. Jó olvasást!:)
Jók legyetek! xxx.

Tizenötödik fejezet
Sarah szemszöge

Alex összeráncolta a szemöldökét, tekintete zavaros volt miközben határtalanul boldog arcomat figyelte. Nem tudtam, hogy beavassam-e, elvégre még én se tudok semmi biztosat, de képtelen vagyok befogni a szám.
- Megyek veled Londonba! – kiabáltam, és teljesen önkívületi állapotba kerültem. Tuti, hogy álmodok, csípjen már meg valaki.
- Még minden nem értem… - tárta szét karjait, miközben továbbra is értetlen arccal bámult.
- Nem tudok semmi konkrétat, de ha minden igaz, akkor Londonba utazunk Iannel. Üzleti út, vagy valami ilyesmi – hadartam boldogan. Alex arca egy pillanat alatt elkomorult, állán megfeszültek az izmok, ahogy összeszorította fogait. Na már megint mi baja? Kérdőn néztem rá, mire halk sóhaj hagyta el ajkait.
- Ian is megy? – morogta az orra alatt. Na ne, most komolyan ez a baja? Megforgattam a szemem, majd óvatosan nyaka köré fontam a karomat és közelebb hajoltam hozzá.
- Csak nem féltékeny vagy? – kérdeztem játékosan, mire durcásan lebiggyesztette ajkait és a padlót tűntette ki figyelmével. Még közelebb húzódtam hozzá, orrommal már szinte súroltam arcát. Ó, ez az őrjítő Alex illat… – Nézz rám – kértem kedvesen. Vonakodva ugyan, de elszakította tekintetét a földről és a szemembe nézett. – Nincs rá okod, engem nem érdekel Ian. Munkatársak vagyunk, ennyi az egész. Bár meg kell hagyni, aranyos vagy mikor duzzogsz.
Alex felhúzta fél szemöldökét, arcán végre megjelent az a pimasz féloldalas mosoly, amit annyira szeretek.
- Hmm, Aranyos mi? – mormogta, majd ajkát szenvedélyesen az enyémhez nyomta. Meg fogom ezt valamikor szokni? Esélytelen…

Alex csukott szemmel feküdt mellettem, de tudtam, hogy nem alszik. Mosolyogva figyeltem nyugodt arcát, és próbáltam elhitetni magammal, hogy nem álmodom. Itt van, velem, és csak az enyém. Nem tudom mivel érdemeltem ki, de ha már a sors úgy döntött nekem szánja ezt a tökéletes srácot, meg kell becsülnöm. Arrébb csúsztam az ágyon, hogy jobban szemügyre vehessem, mire halkan morogni kezdett.
- Mit csinálsz? – suttogta rekedtes hangján, de szemét még mindig nem nyitotta ki.
- Gondolkoztam – Alex kérdőn hümmögött egyet és magyarázatomra várt. – Tudod, még elég hihetetlen nekem ez az egész… - motyogtam zavartan, mire halványan elmosolyodott. Kezemmel óvatosan végigsimítottam arcán, éreztem, hogy megfeszül érintésem alatt, de nem foglalkoztam vele. Ujjaimmal körberajzoltam állának tökéletes ívét, majd tétován végighúztam ajkain is. Felsóhajtott, de nem ellenezte. Felnéztem rá, szemei már nyitva voltak és kíváncsian fürkészte arcomat. Csendben néztük a másikat, kezem még mindig a száján volt. Óvatos puszit nyomott rá, elmosolyodott, mire szégyenlősen lesütöttem a szemem. Halkan kuncogni kezdett mikor visszahúztam a kezem és a pólóm ujjával kezdtem babrálni.
- Hé – fogta meg az állam, majd lassan megemelte, hogy ismét a szemébe nézzek. Még mindig mosolygott, szemei sötéten csillogtak. Annyira… tökéletes.
- Mikor indultok? – kérdeztem hirtelen. Összeráncolta a szemöldökét és láttam rajta, hogy nem igazán tudja, mire gondolok. – Londonba.
Felkönyökölt és a kezén lévő méreg drága karórára pillantott. Felhorkant és idegesen elhúzta a száját.
- Hát úgy három óra múlva, ha minden igaz…
Elkerekedett szemekkel meredtem rá. Alex nyugodtan visszadőlt az ágyra, kezeit feje alá tette és a plafont kezdte el bámulni. Hát ez nem normális…
- Nyugi, már elpakoltunk mindent, ráérek. Jared majd intézkedik – Felvontam a szemöldököm az új név hallatán. – Jared a menedzserem – magyarázta.
- Nem, nem. Akkor is menned kell. Mikor fogsz pihenni? – győzködtem, miközben kezemmel már lefelé lökdöstem az ágyamról. Hangosan nevetett, majd megadta magát és nagy nehezen felállt.
- Majd pihenek a hotelben – duzzogott.
- Szó sem lehet róla! Tünés haza! – toltam kifelé az ajtón, de hiába. Alex hirtelen megfordult és azzal a ravasz féloldalas mosolyával nézett le rám.
- Meg akarsz tőlem szabadulni? – kérdezte játékosan. Sóhajtottam, majd kinyitottam az ajtómat és magam után húzva őt is, leosontam a lépcsőn.
- Csak jót akarok, hidd el – mormogtam, miközben a kabátját vette. Széles mosollyal az arcán bólintott és kilépett az ajtón.
- Meg fogsz fázni, menj vissza! Egyedül is kitalálok – rázta rosszallón a fejét mikor utána mentem. Nem foglalkoztam vele, csendben követtem a kapuig. Megforgatta a szemeit, majd egy lemondó sóhaj kíséretében elindult. – Na most már tényleg menj be – mondta kedvesen. Szomorú mosollyal bólintottam, megfordultam és ajtó felé kezdtem csoszogni. Hirtelen megragadta a csuklómat, megpörgetett és szorosan karjaiba zárt. Meglepettségemben csak álltam ott, mint valami fadarab, de hamar kapcsoltam és egy halk sóhajjal visszaöleltem. Mosolyogva szívtam be pulcsijának illatát.
- Mikor jöttök? – mormogta, miközben orrát hajamhoz dörgölte.
- Délutánra ott vagyunk. De most már tényleg menj – Vettem egy nagy levegőt, hogy még egyszer, utoljára magamba szívhassam illatát, majd elengedtem és mosolyogva néztem fel rá. – Vigyázz magadra!
- Ott találkozunk – suttogta, miközben lehajolt és szenvedélyesen megcsókolt.

Idegesen rohangáltam a lakásban, még mindig az alvós pólómban. Azt se tudtam hol áll a fejem, Ian pedig fél óra múlva itt lesz… Kicsit deja vu érzésem volt. Az első munkanapomon is így kapkodtam.
- Brooke, hol van az objektívem? – kiabáltam, miközben egy fekete farmert rángattam magamra.
- Ahova tetted – válaszolt unottan.
- Nagy segítség vagy – morogtam. Kirángattam a szekrényemből az egyik kedvenc kék pólómat, majd besiettem a fürdőbe, hogy kicsit rendbe szedjem magam. A szemeim erősen karikásak voltak –nem, nem voltam fent órákig miután Alex elment, dehogyis-, a hajam úgy nézett ki, mintha konnektorba nyúltam volna, tehát csodás látványt nyújtottam így vasárnap délelőtt. Kentem egy kis sminket magamra, épp csak annyit, hogy elviselhető legyen nyúzott arcom. Hajamat lazán felkötöttem és egy hajpánttal hátrafogtam. Végülis néztem már ki rosszabbul is…
Lefutottam a lépcsőn kezemben a fényképezővel és az objektívekkel, ügyet sem vetve a kanapén fetrengő barátnőmre.
- Na megtaláltad? – kérdezte gúnyosan, de figyelmét még mindig valami idióta sorozatnak kötötte le.
- Meg – vakkantottam és igyekeztem mindent bedobálni a bőröndömbe. Pénz ott van, gép ott van, ruháim megvannak, telefon a táskámban, kulcsok az asztalon, iratok a másik zsebben… Jó, elvileg minden megvan. Kopogást hallottam az ajtó felől, mire Brooke felpattant és már szaladt is kinyitni. Felvettem a cuccaim, majd utána siettem. Ian lazán volt felöltözve. Egy egyszerű kék farmer volt rajta egy fehér inggel. Az ajtófélfának dőlve mosolygott barátnőmre, majd mikor meglátott, azonnal ellökte magát és elvette a táskáimat.
- Szia Sarah. Hogy vagy? – köszöntött kedvesen.
- Jól, köszönöm. Hála a szobafogságnak, sikerült meggyógyulnom.
- Remek. Indulhatunk? – bólintottam, majd intettem neki a kezemmel, hogy menjen csak. Brookehoz fordultam, aki hatalmas mosollyal az arcán figyelt.
- Meg leszel? – kérdeztem, miközben kezemet a vállára tettem. Bólintott, majd közelebb lépett hozzám és szorosan megölelt.
- Vigyázz magadra, oké? És mindig hívj, mi történik – motyogta.
- Mindenképp. Sietek haza – mondtam, majd elengedtem és kiléptem az ajtón. Még egy utolsót intettem felé, aztán beszálltam Ian mellé.

- Hogyan tovább? – kérdeztem, miközben Ian a telefonjában lévő GPS-t bújta. Eltévedtünk, bár ezt még magának se vallaná be. Igazából az is csoda, hogy idáig eljutottunk. – Nem kéne megkérdezni valakit? – morgott valami „nem” félét, de tekintetét még mindig nem szakította el a telefon képernyőjéről. Miért ilyen makacs minden pasi? Már pedig én nem fogok itt ácsorogni, mikor körülöttünk hemzsegnek az emberek. Odasétáltam egy fiatal sráchoz, aki egy padon bámészkodott.
- Szia! Ne haragudj, kérdezhetek valamit? – motyogtam zavartan. Kedvesen elmosolyodott, majd bólintott. – Meg tudnád mondani merre van a… - kezemmel a zsebeimbe matattam a papír után, amin a szálloda neve van. – Ez a hotel? – nyomtam a kezébe mikor megtaláltam. Összeráncolt szemöldökkel próbálta kiolvasni a kézírásomat, majd felállt, táskájából kivett egy tollat és lefirkantotta a pontos címet.
- Menj taxival – mondta és az út másik felén sorakozó autók felé intett. Megköszöntem, majd visszasiettem Ianhez. Meglóbáltam az arca előtt a papírt, mire elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Az meg mi? – kérdezte, miközben a telefont a zsebébe süllyesztette.
- A pontos cím. Gyere, taxival megyünk – tiltakozni akart, de még mielőtt megszólalhatott volna megragadtam a karját és a kocsik felé kezdtem húzni. Pasik… miért hiszik azt, hogy ők mindig mindent jobban tudnak?

- Hűha… - csak ennyit tudtam kinyögni mikor megálltunk a hotel előtt. A szerkesztőség elég bőkezű volt, London egyik legpuccosabb szállodáját nézték ki ideiglenes lakhelyünknek. Ian mozdulatlanul állt mellettem és tátott szájjal bámulta a hatalmas épületet.
- Menjünk be – motyogtam még mindig teljesen kábán. Bólintott, majd felvette a cuccokat és elindultunk a recepció felé. Egy fiatal, húszas éveiben járó, szőke hajú lány állt a pult mögött és kedvesen mosolygott ránk.
- Miben segíthetek? – kérdezte kedvesen.
Ianre néztem, de ő még mindig sokkos állapotban volt és nem úgy nézett ki, mint aki a közeljövőben meg fog szólalni, így megint nekem kell intézkedni. Sóhajtottam, majd beszélni kezdtem.
- A TOP! Magazin a napokban foglalt önöknél egy kétszemélyes szobát. Szeretném elkérni a kulcsokat.
A nő bólintott és pötyögött valamit a számítógépén. Megfordult, matatott egy kicsit a kulcsok között, majd visszalépett hozzánk és a kezembe nyomta a megfelelőt.
- Kellemes pihenést, érezzék jól magukat szállodánkba! – mondta mézes-mázos hangon. Illedelmesen megköszöntem, majd Iant magam után húzva a lift felé indultam. 423-as szoba, 8. emelet.
Szórakoztam egy kicsit a kulcsokkal és imádkoztam, hogy bele ne törjem. Kattant egyet a zár, mire megkönnyebbülten felsóhajtottam és kinyitottam az ajtónkat. Na jó, ha lehetséges most még inkább ledöbbentünk. A szobánk konkrétan úgy nézett ki, mint az elnöki lakosztály. A szemközti falon hatalmas üvegablakok voltak, tökéletes kilátást nyújtott Londonra. Előtte egy fekete bőrkanapé volt, hozzá illő dohányzó asztallal. A nappalival egybenyílt a konyha, ami a legmodernebb felszerelésekkel volt berendezve. Elképedve sétáltam beljebb és lassan kinyitottam az egyik ajtót. A fürdőszoba már majdnem akkora volt, mint a szobám. Egy nagy sarokkád volt a helyiség túlsófelében, körülötte méregdrága tusfürdők. Elismerően füttyentettem, majd a másik ajtóhoz sétáltam. A hálószoba nagyon hangulatos volt. Egy hatalmas franciaágy terpeszkedett középen, mindkét oldalán két kis éjjeli szekrénnyel. A szobában a piros szín dominált, és tényleg nagyon kellemes hangulatot árasztott.
Mikor visszamentem a nappaliba Ian még mindig teljesen kábán ácsorgott az ajtóban. Közelebb léptem hozzá és kezemmel arca előtt kezdtem el legyezni.
- Ébresztő csipkerózsika. Van mára valami dolgunk vagy szabadok vagyunk? – kérdeztem nevetve. Alig észrevehetően megrázta a fejét és láttam rajta, hogy visszatért a valóságba. Előhúzta kabátja zsebéből a jegyzetfüzetét, majd gondterhelt arccal lapozgatni kezdte.
- Egy óra múlva lesz, egy találkozónk a sztárocskával. Megbeszéljük a holnapi interjú időpontját és körülményeit. Készülj el addigra – hadarta, majd eltűnt az egyik ajtó mögött, ha jól láttam a hálószobába ment. Tétlenül ácsorogtam egyik lábamról a másikra, és úgy döntöttem írok egy SMS-t Alexnek és Brookenak, hogy megérkeztem. Levágódtam a kanapéra, előhalásztam a zsebemből a telefonom, majd pötyögni kezdtem.

Minden rendben, megérkeztem. Egy óra múlva lesz egy megbeszélésem, ha ráérek hívlak.
S. xxx.

Címzettnek beállítottam kettőjüket és elküldtem. Mivel még bőven volt időm a találkozóig úgy döntöttem olvasok egy kicsit.

Ian idegesen dobolt az ujjaival a falon, miközben a liftre vártunk. Kiderült, hogy a sztár, akivel interjút kell készítenünk szintén ebben a szállodában szállt meg. Most már értem miért ide küldött minket a szerkesztőség. Halk csipogás jelezte, hogy a lift megérkezett, mire észbe kaptam Ian már bent is volt.
- Hányadik emeleten van? – kérdeztem, miközben beléptem mellé.
- Tetőtér – vakkantotta és beütötte a 10-es számot. Csendben álltunk egymás mellett és vártuk, hogy felérjünk. Mikor kinyílt az ajtó Ian előresietett, mintha valami iszonyú fontos dolga lenne. Úgy látszik előtört a diktátor éne. Könnyedén tartottam vele a lépést és próbáltam rájönni mivel törhetném meg ezt a kínos csendet.
- Tudunk valamit róla? – kérdeztem. Ian egy pillanatra felém nézett, majd megint a folyosót figyelte.
- A nevét… - motyogta. Kérdőn néztem rá és vártam, hogy megszólaljon. Már épp beszélni kezdett volna, mikor hirtelen kivágódott előttünk az ajtó és egy szőke, kócos hajú srác lépett elénk. Meglepettnek tűnt, de gyorsan rendezte a vonásait és tetőtől talpig végigmérte megszeppent társamat. Tekintete áttért rám, összehúzott szemmel figyeltük a másikat. Villámcsapásként ért a felismerés, éreztem, hogy teljesen elsápadok. Reakciómat látva ő is kapcsolt és kaján vigyorra húzta a száját. Ezt nem hiszem el. Lehetetlen.
- Christian? – suttogtam, miközben hátráltam egy lépést.
- Szia Sarah! – vigyorgott.

14. rész

Sziasztok! Meghoztam a következő fejezetet is. Nincs sok hozzáfűznivalóm, tudjátok, hogy nekem sose tetszik:) Elég laza rész lett ez is, majd a következőkben gyorsabban fog haladni a cselekmény, ha minden igaz. A komenteket továbbra is nagyon várom, tényleg sokat jelent minden szó:)

U.i.: Elkészült a kritikás blogom is. Aki esetleg úgy gondolja, hogy kíváncsi az én kritikámra is, ott megtalál:) (Oldalt kint van a link)

Jók legyetek! xxx.

Tizennegyedik fejezet
Sarah szemszöge

Gondolkodás nélkül vetettem magam a nyakába, éreztem, hogy meglepte hevességem. Nem érdekelt mit gondol rólam, régóta vágyok már erre a csókra. A múltkori annyira más volt… olyan vad és erőszakos, de most sokkal óvatosabb volt. Lassan csókolt vissza, kiélvezett minden egyes pillanatot. Fogaival óvatosan megharapta alsó ajkamat, mire kuncogni kezdtem. Gyönyörű arcán megjelent az a csibészes mosoly, amit annyira szerettem, miközben homlokát vállamnak döntötte.
- Mit művelsz te velem? – kérdezte rekedtes hangon. Kezemmel a haját kezdtem el birizgálni, nem tudtam válaszolni. Ezt én is kérdezhetném tőle…
- Sarah? Mi tart ennyi ideig? – kiabált ki türelmetlenül Brooke. Alex felemelte a fejét és fájdalmas tekintettel nézett rám.
- Itt van? – nevetve bólogattam, majd megfogtam a kezét és behúztam az ajtón.
- Menj csak előre, mindjárt megyek én is – motyogtam, mire megrökönyödött arccal nézett vissza. Kezemmel jeleztem, hogy menjen csak, ha szerencséje van, nem tépi le minden ruháját az én kis őrült barátnőm. Mikor Alex eltűnt a folyosón, hangosan felsóhajtottam és az ajtónak dőltem. Nem hiszem el, hogy ez velem történik meg… Ezzel a görög félistennel csókolóztam fél perce, most pedig itt van, nálunk. Hihetetlen. Gondolataimat egy hangos sikítás zavarta meg, majd meghallottam Alex mély hangját is, ahogy Brooke-ot kérleli, hogy ne rángassa már a nadrágját (?). Akaratlanul is elmosolyodtam, miközben ellöktem magam és én is a nappali felé indultam. Igen, ez biztos csak egy álom, de addig is kiélvezem minden percét.
Ahogy beléptem a helyiségbe elég érdekes látvány tárult a szemem elé. Barátnőm Alex hátán ült és egy száz wattos mosoly kíséretében szorongatta a nyakát. Hitetlenül meredt az áldozatra, aki fájdalmas tekintettel nézett vissza rám. Pár pillanatig rezzenéstelen arccal bámultam őket, majd nem bírtam tovább és hangosan nevetni kezdtem. Alex megforgatta a szemét, és miután rájött, hogy tőlem ugyan hiába vár segítséget, megpróbálta egymaga leszedni a még mindig rajta csimpaszkodó lányt.
- Brooke, kérlek… megfojtasz – nyögte miközben próbálta lefejtegetni barátnőm kezeit a nyakáról. Hmm… mondtam már milyen kitartó tud lenni? – Ha most megölsz, többé nem tudok énekelni… - dobta be az aduászt végső elkeseredésében, mire Brooke azonnal elengedte és lehuppant a kanapéra. Alex megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben kezével a nyakát dörzsölgette. Nem lehetett kellemes dolog, tapasztaltam már.
Egyik lábamról a másikra álltam, és azon gondolkoztam mivel törjem meg a kínos csendet. Alexre néztem, aki zavartan a hajába túrt. Nem igazán tudta mit kezdjen a helyzettel. Végül Brooke szólalt meg először.
- Ti most… ? – kérdezte, miközben összehúzott szemmel méregetett minket. Alex már épp beszélni kezdett volna, de egy határozott fejrázással beléfojtottam a szót.
- Csak beugrott köszönni, meg ilyesmi – mondtam és igyekeztem nagyon magabiztosnak tűnni. Hirtelen két zavart szempárral találtam szembe magam, mire értetlenül széttártam a kezem és próbáltam a srác felé kacsingatni. Nem igazán értette a célzást, összehúzott szemöldökkel figyelte, ahogy lassan bekönnyezem a sok pislogástól.
- Basszus, kapcsolj már – sziszegtem fogaim közt, de nem sok reakciót sikerült kiváltanom belőle, továbbra is értetlennel fejjel bámult. – Reménytelenek vagytok – morogtam, majd egy legyintéssel ott hagytam őket és a konyha felé mentem. Hallottam, ahogy megbeszélik melyik pszichiátriába zárnak, ha nagyon elfajulna a helyzet. Jó tudni, hogy számíthatok rájuk mikor hisztérikus rohamot kapok egyszer… Bíztató.
- Mit csinálsz? – kérdezte Brooke, miközben Alex-el az oldalán beléptek a helyiségbe. Nocsak, milyen jól kijönnek egymással, még a végén lenyúlja a barátom. Már ha nevezhetem egyáltalán annak…
- Mosogatni készülök – motyogtam és kezemmel már készültem megnyitni a csapot.
- Jaj, ne, hagyd csak, majd én megcsinálom – Elkerekedett szemekkel néztem rá, és a hatás kedvéért az egyik tenyeremet a homlokára szorítottam. Megforgatta a szemeit, majd a vállamnál fogva kifelé kezdett lökdösni.
- Jó, innentől átveszem – mondta Alex egy ellenállhatatlan mosoly kíséretében. Hálásan néztem rá, majd megragadtam a csuklóját és magam után húztam az emelet felé. Bizonytalanul álltam meg a szobám előtt. Brooke-on kívül eddig még senkit nem engedtem be ide… Félretéve minden kétségem, határozottan kinyitottam, majd arrébb léptem, hogy Alex be tudjon menni. Feszengve figyeltem, ahogy mindent alaposan megnéz, arcáról nem tudtam leolvasni semmit.
- Ez te vagy? – kérdezte, miközben egy képet forgatott a kezei közt. Közelebb léptem hozzá, hogy lássam, melyiket nézi. Elhúztam a számat, ahogy előtörtek a régi emlékek…
- Igen, Christiannel – biccentettem fejemmel a kép felé, ahol épp egy fiúval ülünk szorosan egymás mellett és a kamerába mosolygunk. Kérdőn nézett rám, mire zavartan a hajamba túrtam és magyarázni kezdtem. – Christian a barátom volt…
Alex szó nélkül meredt a kezében lévő képre, arca még mindig kifejezéstelen volt.
- Mi történt? – kérdezte halkan, és sötét szemeit az enyémbe fúrta. Normális esetben sosem mondanám el neki. Na nem azért mert állami titok, vagy ilyesmi, csak szimplán nem akarom untatni a problémáimmal. Különben is, rég volt… De ez most nem tartozott a normális esetek közé. Láttam rajta, hogy komolyan érdekli és egyszerűen nem tudtam ellenállni ennek az igéző szempárnak.
-  Az apja nagyon sokat utazott, valami menedzser volt, ha jól emlékszem. Fél éve voltunk együtt, mikor a szülei bejelentették, hogy elköltöznek. Azóta nem hallottam róla…
Alig észrevehetően megrázta a fejét, majd a képet letette az asztalomra és közelebb lépett hozzám. Kezével óvatosan simított végig arcomon, tekintetemet feltűnően kerülte.
- Szeretted? – suttogta. Megdermedtem egy pillanatra, váratlanul ért a kérdés. Hogy szerettem-e?
- Mindennél jobban – válaszoltam egy keserű mosoly kíséretében. Közelebb hajolt és apró puszikkal borította be az arcom. Halk sóhaj hagyta el a számat és kicsit oldalra billentettem a fejem, hogy könnyebben hozzáférjen.
- Sajnálom – suttogta a fülembe, majd a nyakamat kezdte csókolgatni.
- Talán jobb, hogy így alakult – mondtam fojtott hangon, mire egy halk kuncogás volt a válasz. Hangosan felsikítottam, mikor hirtelen eltűnt a lábam alól és talaj és Alex karjaiban találtam magam.
- Hé, tegyél le! – nevettem, miközben kezeimmel mellkasát ütögettem. Nem szólt semmit, csak határozott léptekkel megindult az ágyam felé.
- Azt szeretnéd, hogy letegyelek? – kérdezte egy pimasz féloldalas mosollyal az arcán. Összehúztam a szemöldököm és bizonytalanul bólintottam. Hol itt a csapda? – Te akartad… - mondta, majd egy hirtelen mozdulattal elengedett én pedig visítva az ágyamra estem. Alex hangosan nevetett, miközben elképedt arcomat figyelte. Szóval így játszunk… nekem jó. Elmosolyodtam, majd megragadtam a csuklóját és lerántottam magam mellé. Egy pillanatra láttam rajta, hogy meglepődött, de hamar rendezte vonásait. Felült, majd két kezét fejem mellé téve megtámasztotta magát és vigyorogva nézett le rám.
- Milyen kis játékos ma, Adams kisasszony – morogta a fülembe.
- Mmm… - dünnyögtem, miközben kezemmel a pólóját kezdtem piszkálni. Szép, márkás darab volt, de most szívesebben nézegettem volna a földön.
- Milyen kis telhetetlen vagy – nevetett, majd egyik kezével összefogta a csuklómat és mindkét kezem a fejem fölé emelte. – Na most én játszok egy kicsit…
Nem értettem mire céloz, sötét szemeivel fenyegetően méregetett. Lassan cirógatni kezdte az oldalam, de még mindig nem jöttem rá tervére. Már épp egy gúnyos mosolyra akartam húzni a számat, mikor hirtelen megcsípett valahol a csípőm környékén. Visítva ugrottam arrébb az ágyon, de követett és újabb csípésekkel kínzott.
- Ne, Alex, hagyd abba! Nem bírom – kiabáltam nevetve és próbáltam arrébb lökni a kezeit. Ismét lecsapni készült, de a hirtelen bekapcsolódó tv kizökkentette és értetlenül nézett hol rám, hol a készülékre.
- Ahj, francba. Ráfeküdtem a távirányítóra – morogtam, miközben megpróbáltam kirángatni alólam. – Várj, ezek a zenei hírek?
Alex hátranézett egy pillanatra, majd lehuppant mellém és a plafont kezdte bámulni.
- Igen, nincs benne semmi extra.
Nem törődtem vele, hangosítottam rajta és izgatottan vártam mit mondanak benne. Még sikerült elcsípnem a végét.
-  A turné első állomása London lesz. Lányok, készüljetek! – mondta a riporter srác, majd a képernyőn felvillant Alex képe és a turné kezdetének időpontja. Ezt nem hiszem el… Ez tényleg csak egy álom lehet. Megmozdult mellettem az ágy és éreztem, ahogy valaki kihúzza a kezemből a távirányítót, majd kikapcsolja a tv-t. Nem igazán érdekelt, továbbra is szó nélkül meredtem a sötét képernyőre.
- Minden oké? – kérdezte és kezével szemem előtt legyezett. Megráztam a fejem és hatalmas mosollyal fordultam felé.
- Komolyan Londonban kezdődik a turné? – Szemöldökét összehúzta és elég értetlen fejjel nézett rám. Bizonytalanul bólintott és félve várta a reakciómat. Vigyorom még szélesebb lett (már ha ez lehetséges) és szó nélkül a nyakába ugrottam.
- Elmondanád, miért örülsz ennek ennyire?
Elengedtem és majd vidáman ugrálni kezdtem az ágyon.
- Vár minket London, bébi!

13. rész

Na sziasztok! Meghoztam a következő részt, ne haragudjatok amiért várnotok kellett. Bár szerintem ezzel a résszel kárpótoltalak titeket:) Így Valentin nap alkalmából... Remélem tetszeni fog mindenkinek, kivételesen én is elégedett vagyok vele. Kicsit megismerhetitek benne Alex-et. Véleményeket nagyon várom!
Jók legyetek! xxx.

Tizenharmadik fejezet
Alex szemszöge

Céltalanul bolyongtam New York esőáztatta utcáin. Az ég borús volt, de szerencsére még nem kezdett el esni. Dél körül járhatott, elvétve lehetett csak látni egy-két hazasiető embert. Nem csodálom, a legtöbb normális ember a szombat délelőttöket a családjával tölti… Összeszorult a szívem erre a gondolatra. Nem, nem süllyedhetek megint az önsajnálatba. Megígértem nekik, ha mást nem is, legalább ezt betartom. Tudom, hogy Jared nem lenne képes megint felkaparni a padlóról, ennyivel tartozom neki. Jelenleg ő az egyetlen ember az életemben, aki még számít valamit. Illetve… ott van még Sarah, aki képes volt alig pár nap alatt teljesen felforgatni az életemet. Nem tudok kiigazodni az érzéseimen. Tudom, hogy nem lenne szabad ennyi időt töltenem vele, már így is túl messzire mentem. Négy éve megfogadtam, hogy soha többet nem engedem meg, hogy valaki közel kerüljön hozzám, és egészen idáig ezzel semmi gond nem volt. Voltak barátaim, de mind csak felületes kapcsolat volt. Senki sem ismert, mindenki csak a híres, gazdag és jóképű Alexet látta. Tökéletes álca volt, eszükbe sem jutott faggatni a múltamról. Jared volt az egyetlen, aki mindent tudott rólam, az egyetlen, akiben megbíztam. Sarah olyan dolgokat lát bennem, amit eddig még senki más rajta kívül. Talán ezért is vonz annyira… ő más, mint a többiek. Őt nem érdekli a sztár Alex, nem omlik a nyakamba egy bájos mosoly után. Kihívást jelent… És, hogy ki Jared? Nos, ő a gyerekkori legjobb (és egyetlen) barátom, aki jelenleg a menedzserem és a lakótársam is egyben.
Valaki óvatosan megfogta a kezem, és a kabátom ujját kezdte el húzogatni, ezzel kizökkentve a gondolataimból. Idegesen fordultam hátra, de ahogy megláttam „zaklatómat” egyből elszállt minden haragom. Egy megilletődött kislány állt mögöttem, hatalmas, mogyoróbarna szemeivel engem fürkészett. Elmosolyodtam, majd leguggoltam hozzá és óvatosan törékeny vállaira tettem a kezem.
- Miben segíthetek? – kérdeztem.
- Te vagy Alex Davis, ugye? – Mosolyogva bólintottam, mire felcsillantak szemei és félénken a kezembe nyomott egy virágos füzetet, hozzáillő tollal. – Megtennéd, hogy… ? – biccentett felém a fejével, utalva ezzel arra, hogy aláírást szeretne.
- Mi a neved?
- Anastasia – motyogta. Gyors mozdulatokkal ráfirkantottam a lapra a monogramom és a lány nevét, majd visszaadtam neki. Hálás mosoly terült szét piros arcán, zavartan forgatta kezei között a füzetet, majd egy halk „köszönöm” kíséretében elsietett. Percekig csak álltam ott, és néztem utána. Hihetetlen, hogy egy ilyen apróság is ekkora örömet okoz neki.

Fáradtan dobtam le magam a nappali közepén álló fekete kanapéra és kíváncsian figyeltem, ahogy Jared a konyhában szorgoskodik. Mellettem max hangerőn üvöltött egy főzőműsor, ahol épp azt magyarázta a csávó, hogy ne aprítsuk fel nagyon a paprikát, mert ízetlen lesz. Igen, Jarednek voltak furcsa szokásai. Imádott főzni és az évek alatt szerencsére meg tanult ehető ételeket készíteni.
- Mit eszünk? – próbáltam túlkiabálni a tv-ben üvöltöző séfet, nem sok sikerrel. Kihalásztam magam alól a távirányítót, majd nemes egyszerűséggel kikapcsoltam a tv-t. Jared ijedten fordult hátra, és a hirtelen mozdulat miatt még a kezében tartott kést is elejtette. Szerintem azt se vette észre, hogy hazaértem…
- Ó, szia Alex. Pont időben, mindjárt kész vagyok – mondta, miközben visszafordult a konyhapult felé és folytatta a paprikaaprítást. Nagyokat sóhajtoztam és vártam, hogy rákérdezzen, mi bajom van, de nem tette. Nyugodtan főzőcskézett tovább, mit sem törődve világfájdalmammal.
- Na jólvan, bökd ki. Nem bírom tovább hallgatni a kínlódásod – mondta nevetve, majd odasétált hozzám és lábaim arrébb lökve leült. Megforgattam a szemem, vettem egy nagy levegőt és belekezdtem.
- Komolyan, annyira szerencsétlen vagyok, hogy az hihetetlen. Nem tudom befogni a számat, mikor kéne. Nem tudok kezelni életbevágóan fontos helyzeteket és egyszerűen tehetségem van ahhoz, hogy eltaszítsam magamtól a világot. Soha nem éreztem még ilyet. Utálom, hogy nem tudok kiigazodni saját magamon, ha a közelébe vagyok… - hadartam indulatosan, miközben egyik kezemmel a hajamba túrtam. Jared összevont szemöldökkel méregetett, nem szólt semmit.
- Nagyon rég nem láttalak már ilyennek – törte meg a csendet egy halvány mosollyal az arcán. Tudtam mire gondol. Egyetlen egy lány volt az életemben, aki így összezavart. Nem mondtam semmit, csak bólintottam és rámosolyogtam. Jól esett, hogy meghallgatott, benne megbíztam.
Füst szag csapta meg az orromat, mire összeráncoltam a szemöldökömet és szaglászni kezdtem. Jared értetlenül nézett rám, majd ő is megérezte és riadtan nézett rám.
- Picsába! – ugrott fel és eszeveszett tempóban kezdett rohanni a sütő felé. A nagy sietségnek meg lett az eredménye. Ahogy vékony zoknijával a konyha csempéjére lépett, teljesen elvesztette az irányítást lábai felett és hatalmasat esett. Odasiettem hozzá és felsegítettem az egyik székre.
- Jól vagy? – kérdeztem aggodalmasan, de csak fájdalmas nyöszörgés volt a válasz.
- Tartok tőle, hogy lányok millió fognak zokogva a párnájukba borulni, ha meglátják milyen eldeformált hátsóm lett… - mondta egy féloldalas mosoly kíséretében, mire elnevettem magam és óvatosan megveregettem a vállát.
- Hozok egy fájdalomcsillapítót, addig kezdj valamit az ebédünkkel.

Jareddel az asztalnál ültünk és vacsora gyanánt egy-egy pizzát majszoltunk. A délelőtti akciója után már nem volt kedve főzni, így kivételesen rendeltünk. A tv halkan szólt a háttérben, de egyikünk se foglalkozott vele.
- Utálom a gyors kajákat, nem értem miért szeretik annyian – lökdöste tányérján fintorogva a sonkás pizzáját. Összeráncoltam a szemöldököm és elég értetlenül néztem rá.
- Hát haver, szerintem ezzel az érzéssel egyedül vagy – nevettem rá. Jared megforgatta a szemét és csendben szenvedett tovább.
- Adj rá hangot, ez érdekel – kérte, mikor meglátta, hogy a tv-ben kezdődnek a zenei hírek. A műsorvezető srác, ismerős arca tűnt fel a képernyőn és beszélni kezdett.
- Bizonyára mindenki tudja, hogy New York szupersztárja, Alex Davis a holnapi napon elindul nagyszabású turnéjára. Biztos forrásaink szerint még itthon tartózkodik, használjátok ki – kacsintott a kamerába, mire felvontam az egyik szemöldököm. Ez a pasi nem százas. – A turné első állomása London lesz. Lányok, készüljetek! – kacsintott ismét, majd egy lánycsapatról beszélt tovább.
- Irritál ez az alak. Ráng a szeme, vagy mi? – morogtam. Jared csak halkan nevetett, figyelmét még mindig a tv kötötte le. Felálltam és a mosogató felé vittem a tányérom.
- Jut eszembe, bepakoltál már? Holnap hajnalban indul a gépünk – motyogta teli szájjal. Megdermedtem a konyha közepén és hirtelen nem tudtam mit reagáljak.
- Hajnalban? Nem úgy volt, hogy vasárnap még itt leszünk? – kérdeztem fojtott hangon.
- Nem érnénk oda hétfőre.
Ezer féle gondolat cikázott a fejemben. Tudtam, hogy még nem mehetek el… valamit el kell intéznem. Eldobtam a tányérom, ami hangos csattanással landolt a konyhapulton. Jared idegesen felhorkant, tekintetét elszakította a képernyőtől és engem figyelt.
- Van egy kis dolgom, sietek – hadartam, miközben már a kabátomat vettem. Kiviharoztam az ajtón, meg sem várva a reakcióját. Idegesen nyomkodtam a lift hívógombját és már úgy voltam vele, hogy inkább leszaladok a lépcsőn mikor végre megérkezett. Amíg vártam, hogy leérjünk az alagsorba, előhalásztam a zsebemből a kulcsokat. Lent egyből a kocsim felé indultam, bepattantam és kiszáguldoztam a parkolóból. Ujjaimmal idegesen doboltam a kormányon, próbáltam összeszedni a gondolataimat. Igen, minden bizonnyal hülyeséget csinálok, felrúgva ezzel minden elvemet, de nem érdekelt. Így is sokáig húztam a dolgot, most vagy soha alapon meg teszem azt, amire már lassan egy hete vágyom.
Már legalább 5 perce állhattam a Sarah-ék háza előtt. Egyszerűen nem volt bátorságom bemenni… Mégis mit mondhatnék neki? Nem is kellett volna idejönnöm, az lesz a legjobb, ha hazamegyek. Miről beszélek, nem hátrálhatok meg így. Gyerünk Alex, meg tudod csinálni!
Vettem egy nagy levegőt, majd kiszálltam a kocsiból és egyenesen az ajtóhoz mentem. Kezemet remegve emeltem fel és egy halk sóhaj kíséretében kopogtam. Idegességemben az ujjaimat kezdtem el tördelni. Semmi… még mindig semmi. Lehet nincs itthon. Vagy ami valószínűbb, hogy nem akar látni. Hát persze, miért is lenne kíváncsi rám a reggeli hisztim után? Még nem késő hazamenni… Megfordultam, de még mielőtt elindulhattam volna, hallottam, hogy kattan egyet a zár. Ijedten fordultam vissza és rettegve figyeltem, ahogy lassan kinyitja az ajtót.
- Szia… - motyogtam, miközben egyik kezemmel zavartan a hajamba túrtam. – Van egy perced?
- Van – mondta mereven. Na jó, most vagy soha…
- Figyelj, jöhetnék itt a jól bevált csajozós szövegeimmel, de felesleges lenne. Te más vagy, ezt már többször bizonyítottad – Sarah felvont szemöldökkel, csendben várta, hogy folytassam. - Tudom, hogy iszonyat hülyén viselkedtem veled, hogy egy utolsó bunkó vagyok, aki csak magával törődik, de hidd el, hogy ez nem így van! Teljesen felforgattad az életemet és még szokatlan nekem ez az egész helyzet, nem tudom, hogy kezeljem. Mikor a közelemben vagy teljesen összezavarodom, és többnyire mindent elrontok a gyerekes viselkedésemmel… Nagyon rég nem éreztem ilyet, még nekem is új ez az egész. Nézd én megértem, hogyha nem akarsz többé látni, de tudnod kell, hogy nagyon megkedveltelek és… - Magyaráztam volna tovább viselkedésem, de akkor valami olyasmi történt, amire végképp nem számítottam. Sarah finoman számra tette tenyerét, elmosolyodott és megrázta a fejét.
- Értem – suttogta, majd kezeit lassan nyakam köré fonta és közelebb lépett. Arcunkat alig pár centi választotta el, éreztem meleg leheletét. – Én is kedvellek – mondta, majd ajkát óvatosan az enyémre nyomta.

12. rész

Hát üdv, drága olvasóim. Meghoztam a következő fejezetet is. Nincs sok hozzáfűznivalóm... tudjátok, hogy nekem sose tetszik. Előre szólok, hogy ez most csak amolyan időhúzó rész. Tényleg nagyon gyenge a többihez képest, de nézzétek el nekem, sikerült nagyon lebetegednem, alig élek... Remélem azért lesz akinek tetszeni fog, visszajelzéseket továbbra is nagyon várom.:)
Jók legyetek! xxx.

Tizenkettedik fejezet
Sarah szemszöge

Türelmetlenül doboltam ujjaimmal a térdemen, miközben a váróteremben ülve vártam, hogy behívjanak. Nehéz éjszakám volt, ezért reggel elég nyűgösen keltem. Nem is akartam eljönni ide, de Brooke-ot nem lehet meggyőzni. Szerinte halálos beteg vagyok, és mindenképp szükségem van egy orvosra. Na az biztos, hogyha eddig nem volt semmi bajom most már tényleg elkaptam valamit. Konkrétan 3 ember köhögött a pofámba, tüsszögött le, nyálazta szét a pulcsim. Brooke csak nevetett a morgolódásomon, pedig tudja, mennyire utálom az ilyen helyeket.
- Alex hova tűnt reggelre? – kérdezte barátnőm. Ujjaimat idegesen tördeltem, nem tudtam mit mondhatnék erre. Igazából én se tudtam többet nála. Halványan rémlik, hogy hajnalban még ott volt, aztán reggelre eltűnt. Megvontam a vállam és motyogtam egy „nem tudom” –ot. Brooke nem kérdezett többet, csendben nézelődött tovább.
- Sarah Adams, kérem, fáradjon be – szólt ki a nővér, mire egy nagy sóhaj kíséretében felálltam és becsoszogtam a vizsgálóba.

Hazafele Brooke vezetett, teljesen átvette a szerepem. Úgy érezte most az ő kötelessége gondoskodni rólam, ha már egyszer én is ott voltam neki mindig. Értékeltem a gesztust, tényleg nagyon aranyos volt tőle, de nem szerettem ilyen kiszolgáltatott lenni. Szótlanul bámultam ki az ablakon és az üres utcákat figyeltem. Hétköznap délelőtt csak elvétve lehet látni bárkit is. Mindenki elment dolgozni vagy iskolában ül. Elhajtottunk a szerkesztőség előtt is, ahol meglepő módon rengeteg autó állt. Biztos megbeszélés van, el ne felejtsem felhívni Ian-t, hogy mi volt. A rádióból halkan szólt Brooke egyik kedvenc száma, vidáman dúdolgatta. Mosolyogva figyeltem, ahogy magas hangján próbálja utánozni az énekest. Mindig is szeretett énekelni, nem igazán érdekelte, hogy nincs tehetsége hozzá. Ő olyan ember volt, aki magasról tesz mások véleményére és csak mosolyog, ha valaki megsérti. Irigyeltem érte…
- Ha így folytatod jövő héten felkeresünk egy lemezkiadót és csinálunk neked egy demót – mondtam szórakozottan, mire elnevette magát és felhangosította a dalt.
- Naaa, gyerünk, ennek te is tudod a szövegét – noszogatott. Mosolyogva megráztam a fejem, de Brooke nem hagyta annyiban. Finoman rázogatni kezdte a kezemet, míg végül beadtam a derekam és vele együtt énekeltem.

- Te meg mégis mit csinálsz? – kérdezte barátnőm, mikor elindultam a mosogató felé.
- Elmosogatok – mondtam, miközben megnyitottam a csapot. Brooke hirtelen megragadta a vállam és a lépcső felé fordított.
- Szó sem lehet róla! Hallottad mit mondott az orvos. Pihenned kell, beteg vagy – mondta miközben felfelé lökdösött.
- Egy kis takarításba még senki sem halt bele – morogtam.
- Még…
Egészen az ágyamig felkísért, csakhogy biztos legyen benne, nem szöktem meg. 
- Innen egyedül is boldogulok – mondtam, mikor végre elengedett. Nem szólt semmit, csak az ágyra mutatott. Értetlenül néztem rá, de nem érdekelte. Úgy látszik, nagyon élvezi, hogy most ő dirigálhat nekem. Megforgattam a szemem, majd levágtam magam az ágyamra. Arcán egy elégedett mosoly terült szét miközben kiment a szobámból. Halkan felnevettem, majd hátradőltem és a plafont tüntettem ki a figyelmemmel. Nem tudtam mit kezdjek magammal. Végső elkeseredésemben megfogtam a telefonom és Ian számát kezdtem keresni. A 3. csengetés után fel is vette.
- Szia Sarah! – köszöntött kedvesen.
- Szia – mondtam rekedtes hangon. – Zavarlak?
- Nem, dehogy. Hogy vagy?
- Élek… - motyogtam, mire elnevette magát. – Mi volt ma a megbeszélésen?
- Jegyzeteltem, ha gondolod, átvihetem.
- Rendben, várlak – mondtam, majd kinyomtam a telefont. Felálltam és a tükör elé sétáltam. Elég ramatyul néztem ki. Szemeim alatt hatalmas karikák voltak, arcom piros volt, üvöltött rólam, hogy beteg vagyok. Megfordultam, majd az ajtó felé vettem az irányt. Lassan csoszogtam le a lépcsőn és lélekben megpróbáltam felkészülni barátnőm dühkitörésére, amiért kimerészkedtem a szobámból.
- Te ott! – dörrent rám, ahogy meglátott. – Tűnés vissza!
Kérdőn néztem rám, majd nem bírtam tovább és elnevettem magam.
- Figyelj – léptem oda hozzá. – Nagyon aranyos vagy, hogy így vigyázol rám. Tényleg értékelem, de erre semmi szükség. Nem haldoklom, csak egy kezdetleges tüdőgyulladás – mosolyogtam rá.
- Jó, jó. Értem. Csak nem igazán tudom, hogy kezeljem ezt a helyzetet… mindig te irányítottál mindent – magyarázkodott. Igen, ez a helyzet mindkettőnknek furcsa volt. Még szoknunk kell a szerepcserét.
- Csak gyógyszerért jöttem – mondtam, miközben a szekrényben kezdtem el turkálni. Találtam valamit, amit még anno Brooke szedett, mikor meg volt fázva. A dobozzal a kezemben bementem a konyhába és csináltam magamnak egy pohár teát. Barátnőm a kanapén terpeszkedett és szokás szerint valami nyálas sorozatot nézett. Sose fogom megérteni, mit szeret bennük.
- Nyitom – ugrott fel azonnal, mikor csengettek.
- Sarah! Ian van itt! – kiabált, mire elnevettem magam és ajtóhoz mentem.
- Mi lenne, ha beengednéd a vendéget? – mosolyogtam Brookera, aki szó nélkül arrébb állt, hogy Ian be tudjon jönni.
- Szia – ölelt át mosolyogva. Meglepett, hogy ilyen közvetlen, de azért visszaöleltem. Válla felett láttam, hogy Brooke arcán ott van az a tipikus „jaaj mit láttam” vigyor. Megforgattam a szemem, de nem szóltam rá semmit. Ő ilyen, hamar beleéli magát a dolgokba.
- Akkor én magatokra hagylak titeket. Fent leszek, ha kellenék… - motyogta barátnőm, majd el is tűnt a lépcsőn.
- Mindig ilyen fura? – nevetett Ian, miközben leültünk a kanapéra. Mosolyogva bólintottam és kíváncsian vártam, hogy előszedje a jegyzeteit.
- Kate szeretne valami különlegeset a következő számba, szóval elég komoly ötlettel állt elő.  Ha minden igaz jövő héten… - kezdte, de a csengő félbeszakította. Motyogtam egy „elnézést”, majd az ajtóhoz mentem. Ahogy kinyitottam és megláttam a mögötte lévő alakot teljesen leblokkoltam. Hát ő meg mit keres itt?
- Szia – köszöntött a megszokott féloldalas mosolyával. Hitetlenül meredtem Alexre és hirtelen nem tudtam mit reagáljak.
- Mit keresel itt? – morogtam a kelleténél kicsit hevesebben.
- Meg akartam nézni, hogy vagy – mosolygott még mindig. Nagyot dobbant a szívem szavai hallatán, de még mindig bizalmatlan voltam vele kapcsolatban.
- Hova tűntél reggel? – Arca egy pillanat alatt elkomorodott, szemét lesütötte.
- Halaszthatatlan dolgom akadt – motyogta alig hallhatóan. Igen, ez érthető, elvégre én küldtem el este, hogy menjen, ha kell. Nem is ezzel volt problémám…
- Azért egy „leléptem, bocs” üzenetet hagyhattál volna.
Nem szólt semmit, csak kifejezéstelen arccal nézett rám. Nem vagyok egy hisztérika, megértem, ha valakinek dolga van. Ráadásul nem kértem, hogy maradjon és figyeljen rám. Viszont gyűlölöm, ha szó nélkül lelépnek. Anyám egyszer minden figyelmeztetés nélkül elment és nem láttam hetekig. Azóta nagyon érzékeny vagyok rá.
- Nos, amint látod, jól vagyok – mondtam magabiztosan, de a köhögésem elárult.
- Igen, persze… - Arcán ott bujkált egy halvány mosoly, rendezte vonásait és továbbra is komoly tekintettel figyelt. – Nézd, én sajn… - kezdett bele a magyarázkodásba, de egy bentről jövő kiáltás félbe szakította.
- Sarah? Minden rendben? – kiabált ki Ian bizonytalanul.
- Igen, mindjárt megyek… - szóltam vissza. Félve néztem fel Alexre. Szemei a szokottnál is sötétebbek voltak, fogait összeszorította. Szemöldökét felhúzta, tudtam, hogy magyarázatra vár, de nem tudtam mit mondjak.
- Mit keres itt? – kérdezte fojtott hangon.
- Ian csak áthozott pár jegyzetet… - motyogtam. Pár pillanatig némán bámult rám, majd morgott valamit és sarkon fordult. Utána kellett volna mennem, de nem tettem. Nem tudok rajta kiigazodni. Ingerülten csaptam be az ajtót és egy mosolyt erőltetve magamra visszamentem Ianhez. Duzzogja ki magát, engem nem érdekel. Én nem fogok futni utána.