10. rész

Sziasztok!:) Nos, felülmúltam önmagam és ma is hoztam nektek egy részt. És csak úgy csendben megsúgom, hogy ne utáljátok nagyon Alexet, megvan az oka rá, hogy miért viselkedik így:D
Kommenteket nagyon várom!
Jók legyetek! xxx.

Tízedik fejezet
Alex szemszöge

- 2 hónapra elmész? – suttogta maga elé meredve. Szólásra nyitottam a számat, de egy hang sem jött ki rajta. Nem tudtam mit mondhatnék erre…
- Vedd fel! – dobtam az ölébe a pólómat, majd megfordultam és a konyha felé mentem.
- Nem! – mondta. Döbbenten néztem vissza rá. Még mindig ott ült, háttal nekem.
- Nem kérés volt Sarah – morogtam, mire hirtelen felpattant és felém fordult. A borítékokat visszadobta az asztalra, karjait összefonta maga előtt.
- Kérdeztem valamit. Válaszolj!
- Öltözz át! Amíg ebben a vizes göncben vagy nem vagyok hajlandó beszélni veled – közöltem, majd megfordultam és bementem a konyhába.
- Megőrülök tőled – morogta.
- Hallottam – kiabáltam ki, mire sóhajtott egyet és becsapta maga mögött az ajtót.

Sarah 10 perccel később kicsoszogott a fürdőszobából, én a kanapén ültem és a teámat kortyolgattam. Haja kócosan, még mindig kissé vizesen pihent a vállán. Hosszú pólóm leért a combjáig. Ami azt illeti, elég dögösen nézett ki.
- Idd meg! – böktem fejemmel az asztalon lévő bögrére, amit direkt neki készítettem oda.
- Ahj, ne parancsolgass már! – csattant fel, majd levágódott a kanapéra. Kérdőn néztem rá, mire egy nagy sóhaj kíséretében elvette a meleg teát és szürcsölgetni kezdte.
- Nem 2 hónapra megyek - törtem meg a csendet. Felnézett rám, arcán egy halvány mosoly bujkált. – Több lesz annál… - suttogtam lesütött szemmel. Összeráncolta a szemöldökét, percekig némán figyelt. Arcáról nem tudtam leolvasni semmit.
- Értem – mondta kifejezéstelen hangon, majd letette a poharat az asztalra és felállt. – Köszönöm a pólót, amint lehet, visszajuttatom. Ne aggódj, még a turné előtt megkapod.
Kérdőn néztem rá, de nem foglalkozott vele. Megfordult és az ajtóhoz ment.
- Most meg mi bajod van?
- Semmi – morogta miközben már a kabátját vette. Felálltam, de már kiment.
- Francba… - szitkozódtam, majd felkaptam a pulóverem és utána siettem. 

Már besötétedett, de az emberek csak most kezdtek igazán feléledni. Mindenfelé vidám fiatalok mászkáltak. Nevettek, beszélgettek… boldogok voltak. Körbenéztem, de Saraht sehol sem láttam. Idegesen a hajamba túrtam, nem tudtam merre keressem. Már úgy voltam vele, hogy feladom és visszamegyek mikor hirtelen megpillantottam az út másik oldalán, alig párszáz méterre. Egy pillanatra hátrafordult, tekintete találkozott az enyémmel. Bosszúsan megrázta a fejét, majd sietős léptekkel ment tovább. Futni kezdtem, cipőm hangosan cuppogott a vizes aszfalton. Mikor észrevette, hogy egyre közelebb érek hozzá, ő is szaladni kezdett.

Sarah szemszöge

Nem akartam beszélni vele, legalábbis most még nem. Összeszedtem minden erőmet és futni kezdtem, bár tudtam, hogy nincs sok esélyem ellene.
- Sarah állj már meg! – kiabálta, de nem foglalkoztam vele, csak szó nélkül rohantam tovább. Az oldalam szúrni kezdett, és egyre nehezebben lélegeztem. Éreztem, hogy lassabb vagyok, egyenletes trappolását is egyre közelebbről hallottam. Még sikerült befordulnom egy ház sarkán mielőtt elkapott volna. Erősen megragadta a karom és maga felé fordított. Fogait összeszorította, másik keze ökölbe szorult. Szemei a szokásosnál is sötétebbek voltak, szemöldökét összeráncolta és némán figyelte egyre lassuló légzésem.
- Rendben – kezdte mikor látta, hogy megnyugodtam. – Elmondanád végre mi bajod van?
- Mondtam már, hogy nincs semmi – morogtam. Alex idegesen fújtatott, majd elengedte a kezem és háttal nekem sétálgatni kezdett.
- Jó, akkor mondd el miért zavar ennyire, hogy elmegyek – mondta pár perc hallgatás után.
- Nem zavar! – vágtam rá ösztönösen mire elnevette magát. – Nem érdekel mit csinálsz… - tettem hozzá halkan.
- Valóban? – megfordult és láttam, hogy arcán ott bujkál az a tipikus féloldalas mosoly. – Akkor mégis miért rohantál el? Miért menekültél előlem?
- Nem menekültem senki elől! Mondtam már, haza kell mennem – mondtam és kitartóan álltam a tekintetét. Alex hirtelen elém lépett, testével szorosan a falnak szegezett. Lassan a fülemhez hajolt, nyakamon éreztem meleg leheletét.
- Ugyan kérlek, legalább magadnak ne hazudj – suttogta. Egy pillanatra teljesen elkábultam tőle, borzongás futott végig a gerincemen és mozdulni se bírtam. Zihálva vettem a levegőt, alig tudtam uralkodni magamon. Halkan kuncogni kezdett, ami rögtön észhez térített. Kezemet mellkasára helyeztem és erőteljesen ellöktem magamtól. Meglepte a reakcióm, felvont szemöldökkel nézett rám.
- Ne játssz velem… - suttogtam lesütött szemekkel.
- Miről beszélsz? – kérdezte és közelebb lépett hozzám.
- Én nem egy rajongód vagyok, aki rögtön a karjaidba omlik egy-két kedves szó után – morogtam, de még mindig nem néztem rá. Nem szólt semmit, csak egyre gyorsuló légzését hallottam.
- Tudom… - motyogta hosszas hallgatás után.
- Akkor miért szórakozol velem állandóan? – csattantam fel. – Miért van az, hogy egyik percben még játszod itt a kedves, megértő srácot, akinek hatalmas világfájdalmai vannak, aztán a következő percben porig alázol a gúnyos megjegyzéseiddel? Miért hiteted el velem, hogy érdekellek, de ahogy közeledni kezdek feléd eltaszítasz magadtól? Egyáltalán miért zavar, hogy rosszul esik, amiért elmész? Elnézést, hogy törődöm veled, úgy tudtam barátok vagyunk… vagy valami olyasmi.
Az utolsó mondatokat már szinte kiabáltam. A szavak csak úgy jöttek belőlem, nem volt időm átgondolni mit vágok a fejéhez. Bár annyira ideges voltam, hogy nem is érdekelt. Alex teljesen ledöbbent, csak állt ott velem szemben és nem szólt egy szót se. Szemeiből nem tudtam kiolvasni semmit, kifejezéstelen arccal meredt rám.
- Én… én erre nem tudok mit mondani. Sajnálom – suttogta, majd lesütötte szemeit és a cipőjét kezdte vizsgálni. Nem tudtam mit reagáljak, szavai visszhangoztak a fejemben. Nem tud rá mit mondani… Szóval így állunk. Arcomon egy könnycsepp gördült le, de egy határozott mozdulattal letöröltem és rendeztem a vonásaim. Nem akartam sírni, előtte biztos nem. Nem akartam, hogy gyengének lásson.
- Emlékszel mikor azt mondtad te más vagy, mint a többi? – kérdeztem halkan, mire bólintott. – Hazudtál. Pontosan ugyan olyan nagy seggfej vagy, mint amilyennek gondoltalak.
- Ne csináld ezt – motyogta miközben közelebb lépett hozzám.
- Mit ne csináljak? Fáj az igazság Alex? Nem tetszik, hogy az egód kapott egy pofont? Adj elő megint valami sztorit a szörnyű életedről, hátha megsajnállak – morogtam gúnyosan. Arcán megrándult ez-két ideg, hallottam, ahogy a fogát csikorgatja. Úgy látszik nagyon értek hozzá, hogy felbosszantsam.
- Nem tudsz te rólam semmit – felelte komolyan.
- Igen, ezt már hallottam. Nincs valami új?
- Mit vársz tőlem, mit tegyek? – megint közelebb lépett, arcunkat már csak pár centi választotta el.
- Döntsd el mit akarsz. Ha nem kérsz belőlem, rendben, én elfogadom. De akkor ne csinálj úgy, mintha lenne köztünk valami – suttogtam és mélyen sötét szemeibe néztem.
- Nem tudom, érted? Semmit sem tudok… - Kétségbeesett arccal nézett rám és hirtelen olyan sebezhetőnek tűnt, hogy szívem szerint sűrű bocsánatkérések között megöleltem volna. De nem, nem inoghattam meg. Nem hiszem, hogy lesz még alkalmam ilyen nyíltan beszélgetni vele. Most vagy soha, tisztáznom kell vele a dolgokat.
- Majd értesíts, ha rájöttél. Addig is felejts el! – mondtam, majd megfordultam és sietős léptekkel indultam visszafelé. Hallottam, ahogy halkan káromkodni kezd, de nem foglalkoztam vele. Én már léptem felé, most rajta a sor. Hirtelen egy kéz ragadta meg a csuklómat. Még meglepődni se volt időm, mert Alex rögtön maga felé pörgetett és a következő pillanatban ajkai az enyémre tapadtak. Ezt nem hiszem el… Megcsókolt!