8. rész

Először is bocsi a késésért, tudom, hogy keddre ígértem de csak most volt időm megírni. Nagyon aranyosak voltatok, ahogy észrevettem tetszett mindenkinek az előző rész, sokan írtatok hozzá aminek tényleg nagyon nagyon örültem! Sokat jelent minden egyes szó. Meghoztam a következő fejezetet ami elég gyenge lett véleményem szerint, de remélem azért lesz akinek tetszeni fog. Szeretnék úgy írni, hogy az megérintsen másokat, hogy átérezzék én mire gondolok mikor írok egy-egy fejezetet. Tudom, hogy ettől még nagyon messze vagyok de próbálkozom. Hamarosan chat is lesz a blogon ahol írhattok a cserékkel kapcsolatban. Illetve hétvégén megcsinálom a blog külsejét is mert ez így elég gyenge. Na jólvan, nem fecsegek tovább. Itt a rész, olvassátok! Visszajelzéseket továbbra is várom!!!

Nyolcadik fejezet
Sarah szemszöge

- Segítened kell! – suttogtam remegő hanggal a telefonba.
- Mi történt? – kérdezte most már sokkal éberebben.
- Itt vagyok, attól az eldugott kis éjszakai szórakozóhelytől nem messze egy ház sarkában. Tönkretették a kocsimat… - szemeimet könnyek mardosták, de nem akartam sírni. – Segíts, kérlek!
Egy percig néma csönd volt, hallottam, hogy mély levegőt vesz és szaggatottan fújja ki. Ideges volt, de nem tudtam eldönteni, hogy rám vagy erre az egész helyzetre.
- Rendben. Sietek – mondta fojtott hangon és kinyomta a telefont.
Reszketve szorongattam a készüléket és magamban szitkozódtam. Nem kellett volna felhívnom, de most már késő. Szólhattam volna bárki másnak a szerkesztőségtől, de nekem pont őt kellett. Annyira ostoba vagyok. A háta közepére se hiányzik neki valami szerencsétlen lány, aki az éjszaka közepén átrángatja a város másik felére.

Szorosabbra húztam magamon a kabátom és reszketve vártam, hogy ideérjen végre. Nagyon fáztam már, de nem mertem megmozdulni. Hirtelen 2 fényszóró világította meg az arcomat, ahogy Alex kocsija befordult a sarkon. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel és elindultam felé. Ahogy beültem mellé a meleg levegő azonnal megcsapta az arcom.
- Vedd fel! – utasított miközben az ölembe dobta a kabátját.
- Kedves tőled, de… - kezdtem bele a tiltakozásba, de közbeszólt.
- Nem kérés volt – vakkantotta felém se nézve. Lassan belecsúsztattam kezemet a puha kabátba és szorosan összehúztam magamon. Alex rutinos mozdulatokkal elindította a kocsit és már kint is voltunk a fő utcán.
- Köszönöm – suttogtam pár percnyi csend után. Egy gyors pillantást vetett rám, aztán megint az utat kezdte el figyelni.
- Adhattál volna pontosabb címet is. Azt se tudtam merre keresselek – morogta. Óvatosan felpillantottam rá és alaposan megnéztem nyúzott arcát. Haja kócos volt, amolyan „most keltem” séró. Szemei pirosak és beesettek voltak. Halántékán ott lüktetett egy ér, állkapcsát pedig szorosan összezárta. Kétségtelen, nagyon ideges volt. Csak tudnám miért…
- Sajnálom – motyogtam.
- Micsodát? – összeráncolt szemöldökkel meredt rám és elég értetlen arckifejezést vágott.
- Nem kellett volna, hogy ide rángassalak. De kétségbeesetem és egyszerűen nem tudtam kit… - kezdtem bele a magyarázatomba, de Alex hirtelen lefékezett, amitől rögtön elhallgattam. Szerencsére egy kihalt utcában jártunk, így nem okozott senkinek kellemetlenséget a kis malőrje.
- Ezt most fejezd be! – kiabált rám. Szemei sötéten izzottak, ami egy kicsit megrémisztett. Hátrahőköltem és értetlenül meredtem rá. Látva összezavarodottságom visszavett és halkabban folytatta. – Ne kérj bocsánatot, nincs miért.
- Akkor ne is haragudj rám!
- Én nem rád haragszom, hanem azokra, akik ezt tették veled – morogta miközben kibámult az ablakon és a sötét éjszakába meredt. Nem láttam az arcát, de biztos voltam benne, hogy szorosan összezárja az állkapcsát és erősen próbálja türtőztetni magát.
- Én… nos, én köszönöm. Tényleg, mindent – suttogtam. Lehunyta szemeit és hangosan felsóhajtott.
- Ha bármi történt volna veled, már nem élnének – mondta és mélyen a szemembe nézett.
Kezem bizonytalanul felé nyújtottam és óvatosan megsimítottam a karját. Követte minden mozdulatomat, de nem volt ellene kifogása. Kezemet tétován combjára helyeztem és lassan közelíteni kezdtem felé. Szaggatottan lélegzett, ujjait ökölbe szorította. Ajkaim lassan szétnyíltak mikor már csak pár centire voltak egymástól arcaink. Becsuktam a szememet, de még mielőtt elérhettem volna a száját két erős kéz ragadta meg a vállam és visszataszított az ülésbe. Alex kifejezéstelenül meredt rám, tekintetéből nem tudtam kiolvasni semmit. Összeráncoltam a szemöldököm és értetlenül figyeltem. Nem értettem miért reagált ilyen hevesen. Pár percig csak néma csendben figyeltük egymást, egyikünk se tudta mit tegyen. Végül Alex kapcsolt és egy gyors fejrázást követően elengedett, majd ő is visszamászott az ülésbe.
- Azt hiszem az lesz a legjobb, ha most hazaviszlek – mondta halkan, miközben elindította a kocsit. Nem szóltam semmit csak sértődötten összefontam a karomat magam előtt és kibámultam az ablakon.

Hazáig csendben ültünk egymás mellett. Alex az utat figyelte, én pedig a gondolataimba merültem. Ostoba voltam. Megint. Mit is vártam? Mióta ismerjük egymást? 3-4 napja? Én meg máris rá vetem magam rögtön az első adandó alkalommal. Képzelem mit gondolhat most rólam. Mikor Alex megállt a házunk előtt, önkénytelenül is egy halk sóhaj hagyta el a számat. Kinyitottam az ajtót mire ő is kipattant, majd a kocsit megkerülve mellém lépett.
- Tessék – kezdtem volna levenni a kabátját, de elkapta a kezem.
- Ne! Maradjon még nálad – kérte. Tiltakozni akartam, de végül úgy döntöttem nem veszek vele össze megint.
- Köszönöm, még egyszer. Szia – motyogtam és az ajtó felé indultam. Már majdnem odaértem mikor utánam kiáltott.
- Sarah nézd, én sajnálom – mondta alig hallhatóan. Rendeztem vonásaim mielőtt visszafordultam volna és közömbösen néztem rá.
- Ne magyarázkodj, kérlek. Nincs rá szükségem, értek mindent – mondtam határozottan, majd besiettem még mielőtt valami olyat mondok, amit később megbánhatok. Hangosan becsaptam magam után az ajtót, de még sóhajtani se volt időm, mert Brooke rögtön ott termett előttem. Sírva borult a nyakamba és annyira szorított, hogy féltem nem kapok elég levegőt.
- Shh. Ne sírj, semmi baj. Itt vagyok – csitítgattam.
- Istenem, annyira féltem – zokogta.
- Tudom, de már nincs semmi baj. Gyere – megfogtam a karját és a kanapé felé húztam. Megtörölte a szemeit pulóvere ujjával, szipogott párat, majd szépen lassan megnyugodott.
- Jól van. Most pedig meséld el mit kerestetek ott Iannel.
Brooke vett egy mély levegőt és belekezdett. Elmondta, hogy épp hazafelé tartott, amikor meglátta Alex kocsiját a házunk előtt. Nem akart zavarni ezért úgy döntött elmegy sétálni. Időközben összefutott Iannel aki elég maga alatt volt és megkérte, hogy menjenek el valahova iszogatni. Ian ismeri annak a klubnak a pultosát ahova mentek, így kedvezményesen kapták a koktélokat. Brooke kérte, hogy ne igyon sokat mert nem lesz jó vége, de nem hallgatott rá. Aztán megjelentem én, és a többit már úgy is tudom.
Némán vártam, hogy befejezze. Időnként megráztam a fejem, vagy összeráncoltam a szemöldököm, de nem szóltam közbe.
- Nagyon haragszol? – kérdezte halkan. Szemét lesütötte, látványosan kerülte a tekintetem.
- Soha többet ne csinálj ilyet! Megértetted? – válasz helyett csak szorosan megölelt és tudtam, hogy egy életre megjegyezte ezt az estét.
- Várjunk csak. Jól gondolom, hogy ez az Ő kabátja? – kérdezte egy huncut mosollyal az arcán mikor elengedett. – Miről maradtam le?
- Semmiről… Hülye voltam, ennyi az egész – morogtam, de Brooke nem hagyta szó nélkül. Arcomat kezeimbe temettem és én is mesélni kezdtem. Komoly arccal hallgatta mi minden történt miután hazaküldtem őket.
- Szóval elrontottam megint mindent – mondtam a végén, mire megrázta a fejét.
- Nézd, ha nem látja, hogy mit veszít akkor ostobább, mint gondoltam.
Meglepetten néztem rá és nem tudtam mit mondjak. Sosem gondoltam volna, hogy Brooke-nak van egy ilyen oldala is. Én mindig a komolytalan, mindig vidám barátnőmet láttam benne.
- Ne aggódj. Ha jelentesz neki valamit, akkor észhez fog térni. Adj neki egy kis időt.
Bólintottam, majd felálltam mellőle és a szobám felé indultam. A lépcsőről viszont még visszafordultam.
- Nagyon sokat segítettél most – mosolyogtam rá, mire csak biccentett egyet. Fáradtan ruhástól zuhantam be az ágyamba, nem volt erőm elmenni zuhanyozni. Arcom elé húztam Alex kabátját és mélyen magamba szívtam az illatát. Én már komolyan nem tudom mit csináljak…