4. rész

És elkészültem ezzel is.:) Úgy tűnik egyre hosszabb részeket írok, mivel ez még az előzőnél is nagyobb terjedelműbb lett. Remélem nem bánjátok. Nagyon örültem a 2 kommentnek, 2 feliratkozónak és a twitteren kapott véleményeknek is. Nagyon aranyosak vagytok!<3 Beállítottam, hogy lehessen névtelenül is kommentelni úgy hogy hajrá! Nem szeretnék kommenthatárt szabni, de nagyon fontos, hogy kapjak valami visszajelzést. Jöhet hideg-meleg, csak kulturált stílusban:) A Tetszik/Nem tetszik gomb továbbra is ott van, használjátok kérlek. Nektek csak 1 kattintás. Na jólvan, tessék itt a rész! Élvezzétek:)

Negyedik fejezet
Sarah szemszöge

Ezt nem hiszem el! Mit vétettem én a sors ellen, hogy ezt érdemlem? Ugyanaz a sötét szempár, ugyanaz az önelégült mosoly… Kétségtelen, ő volt az, akinek neki mentem a kávézóban. Ő lenne Alex Davis? Láttam rajta, hogy ő is felismert, széles mosollyal az arcán lépett oda hozzánk.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar találkozunk.
- Ti ismeritek egymást? – nézett ránk felváltva Ian és teljesen ledöbbent a hallottaktól.
- Véletlenül összefutottunk tegnap… - morogtam az orrom alatt.
- Igen, összefutottunk. Szó szerint. – mondta miközben köhögéssel próbálta leplezni nevetését. Szúrós szemekkel néztem rá, ami még jobban szórakoztatta és már majd megfulladt az elfojtott röhögéstől.
- Khm – köhintett Ian mikor végre összeszedte magát. – Rendben. Én Ian Harris vagyok, örülök, hogy megismerhetem Mr. Davis.
- Kérem, szólítson csak Alexnek. – mondta, de a szemét még mindig nem vette le rólam. – És magácskát hogy hívják? – vigyorgott.
- Sarah Adams.
- Igazán örülök, hogy itt van Sarah. – mondta minden szót kihangsúlyozva.
- Részemről a szerencse. – morogtam gúnyosan.
- Jól van, akkor akár el is kezdhetnénk. Felteszek néhány kérdést, utána pedig Sarah készít pár képet.
Szándékosan a tőle legtávolabb eső fotelben foglaltam helyett. Alig ismerem pár perce, de már rosszul vagyok tőle. Azaz önelégült vigyor a képén, mint aki teljesen tudatában van annak, hogy bárkit megkaphat. Na jó, tuti, hogy több ezer csaj ugrana vele ágyba egy-két kedves szó meg egy csábos mosoly után, de akkor sem kéne így elszállnia magától. Azért, mert minden második lány érte csorgatja a nyálát az én szememben ugyan úgy egy senki marad. Ian szorgosan jegyzetelt miközben Alexet kérdezgette, aki többnyire elég hosszan válaszolt a kérdésekre. Én addig a karkötőmmel játszottam. Nem érdekelt túlzottan, hogy milyen ember, mondani bármit lehet. Az egyik kérdésnél azonban én is felkaptam a fejem.
- És mondd csak Alex, miújság a csajokkal? Van most barátnőd? – Alex egy pillanatra felém nézett, majd mosolyogva válaszolt.
- Nem. A turnék és a fellépések mellett nincs időm kialakítani egy tartós kapcsolatot.
- Tehát az egy éjszakás kalandokat részesíted előnyben. – csúszott ki a számon, még mielőtt átgondolhattam volna, mit mondok.
- Tessék? – néztek rám mindketten. Ian meghökkenve, Alex pedig szórakozottan.
- Semmi, semmi. Csak hangosan gondolkoztam. – mondtam miközben a fényképezőmet kezdtem el tanulmányozni. Alex hangosan felnevetett majd folytatták az interjút. Már legalább negyed órája megállás nélkül bombázta őt Ian a kérdéseivel mikor egy telefoncsörgés szakította félbe őket.
- Elnézést… - motyogta zavartan Ian és arrébb sétált. Ketten maradtunk a szobában és hirtelen nagyon kellemetlenül éreztem magam a társaságában. Egyikünk se szólt egy szót se.
- Szóval azt gondolod, hogy az egy éjszakás kalandokat szeretem? – törte meg a csendet.
- Nem gondolom, tudom! – vágtam rá gondolkodás nélkül. Nevetni kezdett.
- Igen? Talán veled is volt már egy ilyen kalandom? Ne haragudj, annyian vagytok nem emlékszem már mindenkire. – mondta egy gúnyos mosoly kíséretében. Elképedve meredtem rá és hirtelen azt se tudtam mit mondjak. Szólásra nyitottam a szám, de nem jött ki hang a torkomon. Ő pedig egyre csak vigyorgott, és nagyon élvezte, hogy sikerült kínos szituációba hoznia. A helyzetet Ian mentette meg aki gondterhelt arccal jött vissza.
- Ne haragudj Sarah, de sürgősen vissza kell mennem a szerkesztőségbe. Megcsináljátok addig a képeket? Visszajövök, ha végeztem.
Kétségbeesetten pillantottam rá, és már épp tiltakozni kezdtem volna mikor Alex megszólalt.
- Persze, semmi gond. Saraht majd én hazaviszem, ne fáradjon. – mondta nyugodtan, mintha ez olyan természetes lenne. Idegesen felpattantam és a felháborodásomnak hangot is adtam.
- Már megbocsáss de, hogy jössz te ahhoz, hogy helyettem hozz döntéseket? Haza tudok menni egyedül is, nem szorulok rá a segítségedre. - Kicsit gyerekesnek éreztem magam, de nem érdekelt. Nehogy azt higgye már, hogy csak úgy irányíthat. Alex lesajnáló tekintettel nézett rám majd visszafordult Ianhez.
- Őt majd én elintéztem. Köszönöm az interjút. Értesítsen, ha kész lett. – kezet ráztak, majd mindketten kifelé indultak.
- Várom a képeket Sarah! – kiáltott vissza mielőtt kilépett volna az ajtón. Tehetetlenül álltam a szoba közepén és durcásan összefontam magam előtt a kezem. Mikor Alex visszajött megállt előttem. Pár pillanatig furcsán méregetett, majd nem bírta tovább és elnevette magát.
- Mégis meddig akarsz úgy viselkedni, mint egy 5 éves?
Mikor nem válaszoltam levágta magát a kanapéra.
- Nézd, én ráérek… - kezdte. – Komolyan nem értem mi a problémád. Más lány a fél karját odaadná csak azért, hogy a kocsim közelébe menjen.
- De én nem vagyok más lány!
- Tudom! – nézett mélyen a szemembe. Csak néztem azt a sötét szempárt, ami most engem fürkészett. Hirtelen nem tudtam mit mondjak, a másodpercek pedig csak teltek… Nem tudom mióta bámulhattam, teljesen elvesztettem az időérzékem.
- Nos, ha kicsodálkoztad magad mi lenne, ha megcsinálnánk azokat a képeket? – kérdezte azzal a tipikus önelégült mosollyal az arcán.
- Utállak. – morogtam az orrom alatt, mire nevetni kezdett. Nyakamba akasztottam a gépemet és átsétáltam a szoba másik felébe, ami már előre be volt rendezve a fotózáshoz. Felállítottam az állványom és óvatosan rátettem a gépet.
- Idefáradnál? – kérdeztem gúnyosan.
- Hát persze. Kérésed számomra parancs. – mondta, majd színpadias mozdulatokkal odasétált a fényképező elé. Megforgattam a szemem és a gép mögé bújva megpróbáltam beállítani a fényeket.
Alig negyedóra alatt letudtuk a fotózást. Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű dolgom lesz vele. Olyan rutinosan pózolt a kamera előtt, mintha évek óta ezt csinálná. Szerencsére közben egy szót sem szólt így nyugodtan tudtam a feladatomra koncentrálni.
- Rendben, kész vagyunk. – mondtam miközben pakolni kezdtem.
- Megnézhetem? – nyújtotta felém a kezét. Vonakodva odaadtam neki a gépet és követtem a kanapé felé. Vele szemben foglaltam helyet és minden egyes mozdulatát figyeltem. Gyakorlottan forgatta a kezében és úgy tűnt ért hozzá. Már épp kezdtem megnyugodni, hogy nem fog kárt tenni benne, mikor hirtelen elengedte és a fényképezőm vészesen közeledni kezdett a föld felé. Az utolsó pillanatban visszarántotta és ismét a kezében volt. Tátott szájjal bámultam rá és egyszerűen nem tudtam mit reagáljak.
- Úristen, látnod kéne az arcod – nevetett.
- Örülök, hogy ennyire szórakoztat téged, hogy gúnyt űzöl belőlem. Most viszont, kérem vissza. Menni szeretnék. – mondtam fojtott hangon, miközben kivettem a gépem a kezéből. Alex még mindig nevetett, egyszerűen képtelen volt abbahagyni. Összeszedtem a cuccom, felvettem a táskám és az ajtó felé indultam. Szó nélkül kimentem és egyenesen a lift felé indultam. Már majdnem odaértem mikor hallottam, hogy valaki fut utánam. Nem néztem hátra, pontosan tudtam ki volt az.
- Hova ilyen sietősen? – mondta mikor utolért.
- Mondtam már. Szeretnék hazamenni. – morogtam felé sem nézve.
- Rendben. – felelte miközben a falnak dőlve várta, hogy felérjen a lift. Mikor felért mindketten beléptünk. Kérdőn néztem rá, de nem zavartatta magát.
- Lehetőleg nélküled… - mondtam mire rám nézett. Felhúzta a szemöldökét és lesajnálóan méregetett.
- Megint kezded? Mikor fejezed már be ezt a gyerekes viselkedést? Nem elrabolni akarlak, ne aggodalmaskodj. Haza viszlek és kész. Ne játszd túl a szereped, kétlem, hogy ennyire zavarnálak. – felelte és arcán ott bujkált az a magabiztos kis mosoly, amit olyan sokszor látok rajta. Sóhajtva elfordítottam a fejem és magamban duzzogtam tovább. Igaza van, de semmi pénzért nem ismerném el neki. Így is el van szállva magától, nem akarom tovább növelni az önbizalmát.
- Kiállhatatlan alak vagy. – morogtam az orrom alatt.
- Vicces, hogy pont te mondod ezt. – nevetett. Mikor leértünk az alagsorba bizonytalanul néztem körbe és nem tudtam merre menjek.
- Gyere – indult hátrafelé ahol a luxus kocsik sorakoztak. Szó nélkül követtem. Megállt egy fekete, vadonatúj autó mellett és lazán kinyitotta előttem az ajtót. Nem tudom milyen típusú lehet, nem igazán értek a kocsikhoz, de mindenesetre elismerően bólintottam egyet, majd beszálltam. Az arcán egy elégedett mosolyt láttam mikor megkerülte a kocsit és ő is beült mellém. Na igen, a férfiak és a kocsik…

Csendben tettük meg az utat hazáig. Meglepő milyen nyugodtan és magabiztosan vezet. Azt képzeltem, hogy majd átszáguld a piroson és egész végig üvöltetni fogja a kedvenc zenéit. Kellemesen csalódtam.
- Itt állj meg – kértem mikor a házunk elé értünk. Csendben végignézett rajta, de végül nem mondott rá semmit.
- Túlélted? – kérdezte egy gúnyos mosollyal az arcán.
- Nem vagy vicces, ne erőlködj. – vakkantottam miközben kiszálltam a kocsiból. Hangosan csaptam be magam után az ajtót és hallottam, hogy felszisszen. Kipattant a kocsiból és sértődött arccal sétált oda hozzám.
- Na! Azt még elnézem, ha engem sértegetsz, de ő nem ártott neked. Ne bántsd már! – magyarázta és látszólag teljesen felkavarta, hogy „fájdalmat okoztam” a kocsijának. Önkéntelenül is elmosolyodtam mielőtt válaszoltam volna.
- Ezt a fényképezős mutatványodért kaptad. – Percekig csak álltunk egymás előtt és farkasszemet néztünk. Végül elnevette magát és elismerően biccentett.
- Rendben. 1-1 az állás. – vigyorgott rám.
- Nos, köszönöm a fuvart. A szerkesztőség majd értesít, ha elkészült a cikk. Viszlát, Mr. Davis! – mondtam, majd az ajtó felé indultam.
- Hé, Sarah! – kiáltott utánam mire hátrafordultam. – Még látjuk egymást. – kacsintott rám. Megforgattam a szemem és lazán intettem egyet miközben beléptem az ajtón. Meg sem lepődtem, hogy Brooke a nappaliban toporzékolva várt rám.
- Elmondok mindent, csak előbb… - kezdtem volna, de Brooke közbe vágott.
- Most! Most akarok tudni minden egyes apró részletet! – megragadta a karom és a nappali felé kezdett ráncigálni. Levágódtunk a kanapéra, majd mikor nem szóltam egy szót se barátnőm kérdezgetni kezdett.
- Na? Mi a véleményed róla? Jellemezd nekem 3 szóval! – kérte csillogó szemekkel. Sóhajtottam egyet, majd újra átgondoltam mi minden történt ma.
- Arrogáns, makacs és teljesen tudatában van annak, hogy bármit és bárkit megkaphat.