Facebook csoport.

Sziasztok!:) Mivel a többség azt szavazta meg, hogy szeretnék Facen is egy csoportot a blognak, ezért megcsináltam. Ide mindig kifogom írni mikor várható rész, illetve mikor csúszok vele egy kicsit. Lehet kérdezni is, beszélgetni.. amit akarok csak kulturált módon:) Aki szeretne lépjen be nyugodtan, többnyire 0-24-ben fent vagyok, lehet zaklatni:)
A kommenteket és a rengeteg visszajelzést pedig nagyon nagyon köszönöm, tényleg sokat jelent! Ne haragudjatok amiért nem válaszolok rájuk egyesével de így sokkal átláthatóbb. Köszönök mindent, imádlak titeket<3 Legkésőbb holnap jövök az új résszel. (de lehet, hogy még ma este...)

FACEBOOK-OS CSOPORT

11. rész

Na drágáim. Nagyon nagyon sajnálom amiért ennyit késtem a résszel, de sajnos nem ment zökkenőmentesen a megírása. Tegnap már majdnem befejeztem mikor hirtelen kikapcsolt a gép és elveszett az egész.... ma se voltam itthon egésznap, úgy hogy most este dobtam össze. Sajnálom tényleg, de ez most kicsit összecsapott rész lett. Remélem azért így is tetszeni fog és tényleg nagyon sajnálom. Köszönöm a kommenteket, visszajelzéseket az előző részhez, nagyon aranyosak vagytok. Arra kérnélek titeket, hogy ha elolvassátok valahol jelezzétek nekem a véleményeteket (kommentbe, chaten, twitteren, bárhol...) mert így legalább tudom, hogy olvassátok. Nagyon sokat jelentene.
Jók legyetek! xxx.

Tizenegyedik fejezet
Sarah szemszöge

Hangos köhögésemre ébredtem. Fejem lüktetett, mintha másnapos lennék. Nagyokat pislogva nyitottam ki a szemem, hirtelen nem is tudtam hol vagyok. Körülnéztem a sötét helyiségben és nyugodtan dőltem hátra mikor rájöttem, hogy a szobámban fekszem. Valami vizes dolgot éreztem a homlokomon. Kezeimet nehéznek éreztem, lassan emeltem fel. Brooke vizes törülközője volt rajtam… Újabb köhögő roham jött rám, de ezúttal tovább tartott. Jó pár perce fuldokolhattam már, mikor Brooke berohant a szobába egy pohár vízzel a kezében.
- Shh! Semmi baj, ezt idd meg szépen – nyomta a kezembe a kedvenc kutyás poharam.
- Köszönöm – suttogtam rekedt hangon, mikor végre ismét kaptam levegőt. Halvány mosollyal az arcán biccentett egyet, majd egyik kezével szemét kezdte dörzsölgetni. Még pizsamában volt, haja kócosan állt mindenfelé. Hány óra van? És egyáltalán, hogy kerültem ide?
- Na jólvan, hagylak pihenni – állt fel Brooke és az ajtó felé indult.
- Ne, várj! – szóltam utána, mire visszafordult. – Mi történt?
Elhúzta a száját és láttam rajta, hogy hezitál elmondja-e. Felsóhajtott, majd visszasétált és leült mellém.
- Minden bizonnyal elég komoly tüdőgyulladásod van. Nem kéne ilyen időben kint rohangálni és akkor most nem itt feküdnél – rázta meg rosszallón a fejét. Furcsa volt ez az egész helyzet. Mindig én voltam, aki vigyázott rá, aki ápolgatta ha beteg. Én mondogattam mindig milyen felelőtlen, hogy vigyázzon jobban magára. Erre most ő ül itt mellettem gyógyszerrel meg vizes borogatással a kezében. Szerintem ez még neki is szokatlan volt.
- Hogy kerültem ide?
Brooke alsó ajkába harapott, mintha ezzel meg tudná gátolni, hogy beszéljen. Várakozón néztem rá, mire megrázta a fejét és mesélni kezdett.
- Rendben, elmondom, de erről nem tudsz semmit! Értetted? A lelkemre kötötte, hogy ne szóljak róla… - Bólintottam és kíváncsian vártam a folytatást. – Alex hozott haza este, állítólag elájultál. Egész éjjel az ágyad mellett ült, nem rég küldtem haza. Iszonyat aranyos volt, de neki is pihennie kell… Ráadásul folyton csörgött a telefonja, tuti valami fontos dolga van.
Alex? Hogy került ő ide? Értetlenül bámultam magam elé és próbáltam visszaemlékezni mit csináltam este. Esett az eső… elmentem sétálni és találkoztam Iannel. Közölte, hogy Alex turnézni megy erre én elfutottam a hotelhez ahol megszállt. Veszekedtünk, elfutottam, megint veszekedtünk… aztán csókolóztunk. Kellemes borzongás futott végig a testemen, ahogy visszaidéztem a történteket.
- Na most már tényleg hagylak – mondta barátnőm, majd kiment a szobából.
Kezemmel a telefonom után kutattam, de a helyén csak egy papír cetlit találtam.

A telefonod nálam van. Pihenned kell! A.

Hitetlenül meredtem a sorokra és hirtelen nem tudtam mit érezzek. Haragudtam, mert szó nélkül lenyúlta a cuccomat, de ugyanakkor jólesett, hogy törődik velem. Halványan elmosolyodtam, majd visszatettem a papírt az asztalomra és megpróbáltam aludni egy kicsit.

Halkan nyöszörögve fordultam át a másik oldalamra, szemeimet szigorúan csukva tartottam, nem akartam még felkelni. Takaróm a fejemre húztam, de képtelen voltam visszaaludni. Még mindig sötét volt. Lassan felültem és kezemmel ösztönösen a telefonomért nyúltam, de még mindig csak a kis cetlit találtam. Lemondóan sóhajtottam és már épp készültem felállni mikor valaki egyenletes szuszogását hallottam meg, nem messze tőlem. Ijedten bújtam vissza a takaró alá, szememmel a szobámat pásztáztam. Az asztalom melletti széken ült, drága sportcipőben, fekete farmerben és egy sötét kapucnis pulcsiban. Barna tincsei gondosan be voltak állítva. Felsőtestével az asztalra borult, kezével eltakarta arcát. Elmosolyodtam és körbenéztem a sötét szobában. Az ágyam végén hanyagul oda volt hajítva egy fekete bőrdzseki, az ajtó melletti sarokban pedig egy gitártok állt. Mocorogni kezdett, úgy helyezkedett, hogy tökéletes rálátásom legyen arcára. Annyira más volt ilyenkor. Nyugodt és kiegyensúlyozott volt, mint egy kisgyerek, akinek az a legnagyobb problémája, hogy elfogyott a kedvenc cukra. Akaratlanul is szélesebb lett a mosolyom erre a gondolatra. Olyan hihetetlen volt ez az egész helyzet. Itt ül mellettem New York egyik legnagyobb sztárja és a próbák helyett rám vigyáz. Ezzel megint csak beigazolódott, hogy több van ebben a srácban, mint amennyit bárki gondolna. A flegma sztár mögött ott van ez a fiatal, kedves fiú is. Ijedten rezzentem össze, mikor hirtelen zenélni kezdett Alex telefonja. Gyorsan becsuktam a szemem és alvást színleltem. Halk káromkodást hallottam, majd megint csend lett.
- Nem érdekel – suttogta mély hangján. – Mondtam már, hogy ma nem érek rá. Nem, személyes okokból. Oldd meg Jared! Kurvára nem érdekel mi lesz a következménye – morogta ingerülten, majd a hangokból ítélve lecsaphatta a telefont az asztalra. Próbáltam egyenletesen lélegezni, mintha aludnék… kicsit talán túlzásba is vittem.
- Aludnod kéne – suttogta valamivel nyugodtabban. Kinyitottam a szemem és meglepetten néztem rá. Arcát kezeibe temette és nagyokat sóhajtozott.
- Valami baj van? – kérdeztem, mire felém fordult. Sötét szemeivel arcomat fürkészte, de nem szólt semmit. Felhúztam a szemöldököm, kérdőn néztem rá.
- Nem, semmi. Majd megoldják – mondta miközben visszafordult és rákönyökölt az asztalra. Jólesett, hogy a fontos dolgait háttérbe helyezte csak azért, hogy mellettem ücsörögjön hajnalban, de azért zavart, hogy miattam kell lemondania a programjait.
- Menj, ha menned kell. Jól leszek, ne aggódj. Nem kell bűntudatból itt lenned, a saját hülyeségem volt – mondtam halkan és az ujjaimat kezdtem tördelni a takaró alatt. Hitetlenül meredt rám, sötét szemeiből értetlenséget tudtam kiolvasni.
- Komolyan azt hiszed, hogy bűntudatból vagyok itt? – kérdezte ingerülten. Nem tudtam miért haragszik megint. Mi másért kuporognak egy széken hajnalok hajnalán? Nyilván felelősnek érzi magát, amiért lebetegedtem. – Sarah néha annyira vak vagy… - Értetlenül néztem rá, de csak legyintett egyet. Pár percig csendben voltunk, egyikünk se szólt egy szót se. Végül a hallgatást egy újabb köhögő rohammal törtem meg. Alex ijedten ugrott mellém és a hátamat kezdte simogatni, miközben csendben mormolt valamit. Mikor sikerült megnyugodnom, kezembe nyomott egy pohár vizet a gyógyszerekkel és várta, hogy bevegyem őket. Szemeiben aggodalmat véltem felfedezni, de nem voltam benne biztos. Még mindig olyan hihetetlen volt, hogy ez az elérhetetlen világsztár itt van mellettem, és aggódik értem.
- Jól vagy? – kérdezte mikor visszaadtam a kezébe a poharat. Bólintottam, mire halkan felsóhajtott visszaült a székbe. – Aludnod kéne.
- Nem tudok, eleget aludtam már – kijelentésemre idegesen fújtatni kezdett, de végülis nem szólt semmit. – Játszol nekem valamit? – böktem fejemmel a gitár felé. Mosolyogva bólintott majd felállt és felemelte a sarokból a gitártokot. Arrébb csúsztam az ágyon, ezzel helyet csinálva neki. Rutinosan pengetni kezdte a húrokat, olyan könnyed és természetes volt. Halkan énekelni kezdett, hangja mély volt, de tiszta. Kellemes volt hallgatni. Nem ismertem a számot, de a végére vele együtt dúdoltam.
- Na most már tényleg pihenj – állt volna fel, de megragadtam a karját és visszarántottam magam mellé.
- Csak még egy dal, kérlek! – kérleltem. Pár pillanatig hezitált, majd egy lemondó sóhaj kíséretében visszaült és megint játszani kezdett. Megbabonázva néztem ujjait, ahogy könnyedén pengetik a húrokat. Alex ismét énekelni kezdett. Becsuktam a szemem és fejemet a vállára döntöttem. Összerezzent egy pillanatra, de rendbe szedte magát és folytatta a dalt. Egy darabig hallgattam, majd végül nem bírtam tovább, elnyomott az álom.

10. rész

Sziasztok!:) Nos, felülmúltam önmagam és ma is hoztam nektek egy részt. És csak úgy csendben megsúgom, hogy ne utáljátok nagyon Alexet, megvan az oka rá, hogy miért viselkedik így:D
Kommenteket nagyon várom!
Jók legyetek! xxx.

Tízedik fejezet
Alex szemszöge

- 2 hónapra elmész? – suttogta maga elé meredve. Szólásra nyitottam a számat, de egy hang sem jött ki rajta. Nem tudtam mit mondhatnék erre…
- Vedd fel! – dobtam az ölébe a pólómat, majd megfordultam és a konyha felé mentem.
- Nem! – mondta. Döbbenten néztem vissza rá. Még mindig ott ült, háttal nekem.
- Nem kérés volt Sarah – morogtam, mire hirtelen felpattant és felém fordult. A borítékokat visszadobta az asztalra, karjait összefonta maga előtt.
- Kérdeztem valamit. Válaszolj!
- Öltözz át! Amíg ebben a vizes göncben vagy nem vagyok hajlandó beszélni veled – közöltem, majd megfordultam és bementem a konyhába.
- Megőrülök tőled – morogta.
- Hallottam – kiabáltam ki, mire sóhajtott egyet és becsapta maga mögött az ajtót.

Sarah 10 perccel később kicsoszogott a fürdőszobából, én a kanapén ültem és a teámat kortyolgattam. Haja kócosan, még mindig kissé vizesen pihent a vállán. Hosszú pólóm leért a combjáig. Ami azt illeti, elég dögösen nézett ki.
- Idd meg! – böktem fejemmel az asztalon lévő bögrére, amit direkt neki készítettem oda.
- Ahj, ne parancsolgass már! – csattant fel, majd levágódott a kanapéra. Kérdőn néztem rá, mire egy nagy sóhaj kíséretében elvette a meleg teát és szürcsölgetni kezdte.
- Nem 2 hónapra megyek - törtem meg a csendet. Felnézett rám, arcán egy halvány mosoly bujkált. – Több lesz annál… - suttogtam lesütött szemmel. Összeráncolta a szemöldökét, percekig némán figyelt. Arcáról nem tudtam leolvasni semmit.
- Értem – mondta kifejezéstelen hangon, majd letette a poharat az asztalra és felállt. – Köszönöm a pólót, amint lehet, visszajuttatom. Ne aggódj, még a turné előtt megkapod.
Kérdőn néztem rá, de nem foglalkozott vele. Megfordult és az ajtóhoz ment.
- Most meg mi bajod van?
- Semmi – morogta miközben már a kabátját vette. Felálltam, de már kiment.
- Francba… - szitkozódtam, majd felkaptam a pulóverem és utána siettem. 

Már besötétedett, de az emberek csak most kezdtek igazán feléledni. Mindenfelé vidám fiatalok mászkáltak. Nevettek, beszélgettek… boldogok voltak. Körbenéztem, de Saraht sehol sem láttam. Idegesen a hajamba túrtam, nem tudtam merre keressem. Már úgy voltam vele, hogy feladom és visszamegyek mikor hirtelen megpillantottam az út másik oldalán, alig párszáz méterre. Egy pillanatra hátrafordult, tekintete találkozott az enyémmel. Bosszúsan megrázta a fejét, majd sietős léptekkel ment tovább. Futni kezdtem, cipőm hangosan cuppogott a vizes aszfalton. Mikor észrevette, hogy egyre közelebb érek hozzá, ő is szaladni kezdett.

Sarah szemszöge

Nem akartam beszélni vele, legalábbis most még nem. Összeszedtem minden erőmet és futni kezdtem, bár tudtam, hogy nincs sok esélyem ellene.
- Sarah állj már meg! – kiabálta, de nem foglalkoztam vele, csak szó nélkül rohantam tovább. Az oldalam szúrni kezdett, és egyre nehezebben lélegeztem. Éreztem, hogy lassabb vagyok, egyenletes trappolását is egyre közelebbről hallottam. Még sikerült befordulnom egy ház sarkán mielőtt elkapott volna. Erősen megragadta a karom és maga felé fordított. Fogait összeszorította, másik keze ökölbe szorult. Szemei a szokásosnál is sötétebbek voltak, szemöldökét összeráncolta és némán figyelte egyre lassuló légzésem.
- Rendben – kezdte mikor látta, hogy megnyugodtam. – Elmondanád végre mi bajod van?
- Mondtam már, hogy nincs semmi – morogtam. Alex idegesen fújtatott, majd elengedte a kezem és háttal nekem sétálgatni kezdett.
- Jó, akkor mondd el miért zavar ennyire, hogy elmegyek – mondta pár perc hallgatás után.
- Nem zavar! – vágtam rá ösztönösen mire elnevette magát. – Nem érdekel mit csinálsz… - tettem hozzá halkan.
- Valóban? – megfordult és láttam, hogy arcán ott bujkál az a tipikus féloldalas mosoly. – Akkor mégis miért rohantál el? Miért menekültél előlem?
- Nem menekültem senki elől! Mondtam már, haza kell mennem – mondtam és kitartóan álltam a tekintetét. Alex hirtelen elém lépett, testével szorosan a falnak szegezett. Lassan a fülemhez hajolt, nyakamon éreztem meleg leheletét.
- Ugyan kérlek, legalább magadnak ne hazudj – suttogta. Egy pillanatra teljesen elkábultam tőle, borzongás futott végig a gerincemen és mozdulni se bírtam. Zihálva vettem a levegőt, alig tudtam uralkodni magamon. Halkan kuncogni kezdett, ami rögtön észhez térített. Kezemet mellkasára helyeztem és erőteljesen ellöktem magamtól. Meglepte a reakcióm, felvont szemöldökkel nézett rám.
- Ne játssz velem… - suttogtam lesütött szemekkel.
- Miről beszélsz? – kérdezte és közelebb lépett hozzám.
- Én nem egy rajongód vagyok, aki rögtön a karjaidba omlik egy-két kedves szó után – morogtam, de még mindig nem néztem rá. Nem szólt semmit, csak egyre gyorsuló légzését hallottam.
- Tudom… - motyogta hosszas hallgatás után.
- Akkor miért szórakozol velem állandóan? – csattantam fel. – Miért van az, hogy egyik percben még játszod itt a kedves, megértő srácot, akinek hatalmas világfájdalmai vannak, aztán a következő percben porig alázol a gúnyos megjegyzéseiddel? Miért hiteted el velem, hogy érdekellek, de ahogy közeledni kezdek feléd eltaszítasz magadtól? Egyáltalán miért zavar, hogy rosszul esik, amiért elmész? Elnézést, hogy törődöm veled, úgy tudtam barátok vagyunk… vagy valami olyasmi.
Az utolsó mondatokat már szinte kiabáltam. A szavak csak úgy jöttek belőlem, nem volt időm átgondolni mit vágok a fejéhez. Bár annyira ideges voltam, hogy nem is érdekelt. Alex teljesen ledöbbent, csak állt ott velem szemben és nem szólt egy szót se. Szemeiből nem tudtam kiolvasni semmit, kifejezéstelen arccal meredt rám.
- Én… én erre nem tudok mit mondani. Sajnálom – suttogta, majd lesütötte szemeit és a cipőjét kezdte vizsgálni. Nem tudtam mit reagáljak, szavai visszhangoztak a fejemben. Nem tud rá mit mondani… Szóval így állunk. Arcomon egy könnycsepp gördült le, de egy határozott mozdulattal letöröltem és rendeztem a vonásaim. Nem akartam sírni, előtte biztos nem. Nem akartam, hogy gyengének lásson.
- Emlékszel mikor azt mondtad te más vagy, mint a többi? – kérdeztem halkan, mire bólintott. – Hazudtál. Pontosan ugyan olyan nagy seggfej vagy, mint amilyennek gondoltalak.
- Ne csináld ezt – motyogta miközben közelebb lépett hozzám.
- Mit ne csináljak? Fáj az igazság Alex? Nem tetszik, hogy az egód kapott egy pofont? Adj elő megint valami sztorit a szörnyű életedről, hátha megsajnállak – morogtam gúnyosan. Arcán megrándult ez-két ideg, hallottam, ahogy a fogát csikorgatja. Úgy látszik nagyon értek hozzá, hogy felbosszantsam.
- Nem tudsz te rólam semmit – felelte komolyan.
- Igen, ezt már hallottam. Nincs valami új?
- Mit vársz tőlem, mit tegyek? – megint közelebb lépett, arcunkat már csak pár centi választotta el.
- Döntsd el mit akarsz. Ha nem kérsz belőlem, rendben, én elfogadom. De akkor ne csinálj úgy, mintha lenne köztünk valami – suttogtam és mélyen sötét szemeibe néztem.
- Nem tudom, érted? Semmit sem tudok… - Kétségbeesett arccal nézett rám és hirtelen olyan sebezhetőnek tűnt, hogy szívem szerint sűrű bocsánatkérések között megöleltem volna. De nem, nem inoghattam meg. Nem hiszem, hogy lesz még alkalmam ilyen nyíltan beszélgetni vele. Most vagy soha, tisztáznom kell vele a dolgokat.
- Majd értesíts, ha rájöttél. Addig is felejts el! – mondtam, majd megfordultam és sietős léptekkel indultam visszafelé. Hallottam, ahogy halkan káromkodni kezd, de nem foglalkoztam vele. Én már léptem felé, most rajta a sor. Hirtelen egy kéz ragadta meg a csuklómat. Még meglepődni se volt időm, mert Alex rögtön maga felé pörgetett és a következő pillanatban ajkai az enyémre tapadtak. Ezt nem hiszem el… Megcsókolt!

Díj

Megkaptam életem első díját is. Köszönet érte Diana -nak!


Legérzelemdúsabb blog #1.

- tedd ki a blogodra! Ha ez kész...

- írj öt dolgot magadról! Ha ez is kész...

- válaszolj azokra a kérdésekre, amiket feltettek neked! És ha ez is kész...

- tegyél fel öt kérdést annak, akinek küldöd! Végül...

- küldd tovább öt embernek.

5 dolog rólam:
 - Gyűlölöm ha valaki eszik mellettem. Nem tudom miért, de nagyon zavar.
 - Sokszor vagyok rosszkedvű.
 - Szeretnék versenyszerűen Agilityzni
 - Imádom a romantikus könyveket/filmeket
 - Nagyon bunkó tudok lenni azzal akit nem kedvelek.

Kérdések:

- Mit gondolsz Katy Perry-ről? Semmit. Nem szeretem különösebben, nem szoktam hallgatni.

- Szereted a rock számokat? Nem mindet, de van amit szeretek.

- Ha olvasod a blogom mit gondolsz róla? Nagyon jó, igényes, szeretem olvasni:)

- Kedvenc blog íród van, ha igen kiaz? Nincs kedvenc. Nagyon sok blogot szeretek.

- Kedvenc előadód? Inkább nem sorolom fel mindet.... rengeteg van:D

Az én 5 kérdésem:

 - Film vagy sorozat?
 - Kedvenc ünneped?
 - Ki a példaképed?
 - Van kedvenc könyved? Ha igen, miért az?
 - Sportolsz valamit?

És az 5 ember akinek küldöm:
 - Niki!i!
 - Nikaa
 - Lilianne Keys

Tudom, hogy 5 kell de most csak hármukat tudom:)

9. rész

Meghoztam a következő fejezetet is. Kicsit összecsapott lett, de nem igazán volt ihletem... Remélem azért lesz akinek tetszeni fog:) Kommenteket továbbra is nagyon várom!
Jók legyetek! xxx.

Kilencedik fejezet
Sarah szemszöge

Reggel a saját sikításomra ébredtem. Felültem az ágyamban, kezemmel a lámpa kapcsolója után kutattam. Egy halk sóhaj hagyta el a számat miközben idegesen a hajamba túrtam. Hátradőltem és próbáltam visszaemlékezni mit álmodhattam.

Egy sötét sikátorban vagyok. Félek, és nem tudom merre meneküljek. Valaki követ, de nem tudom ki az. Hangosan felröhögnek mögöttem, mire megállok és megfordulok. Két srác a klubból körbeállnak valakit. Hallom, hogy köhög, és nehezen lélegzik. Az egyik megint nevetni kezd, majd belerúg az előtte fekvő fiúba. Üvölteni kezdek, és gondolkodás nélkül rohanok feléjük. Arrébb lököm őket és lehajolok mellé. Sötét szemeit lassan rám emeli, rögtön tudom ki az.
- Fuss! – nyögi, majd végleg összecsuklik kezeim közt.

Már a gondolatától is kirázott a hideg. Kimásztam az ágyamból és megálltam a tükör előtt. Még mindig ugyanúgy néztem ki, mint tegnap este. Eltekintve attól, hogy a hajam még kócosabb és a szemeim kevésbé karikásak. Csendben kimentem és a fürdő felé indultam. Elég korán van, Brooke biztos alszik még. Ledobáltam a ruháim, majd beálltam a zuhany alá.

Hideg szél fújt, szeptemberhez képest elég hideg van. Már bánom, hogy nem a melegebb kabátomat vettem fel. Céltalanul bolyongtam New York utcáin, ki akartam szellőztetni a fejem. Hagytam egy üzenetet Brookenak, hogy ne aggódj csak sétálni mentem, de ennek ellenére is felhívott. Biztosra akart menni. Vízcseppeket éreztem az arcomon, egyre többet. Nem igazán érdekelt, hogy esik. Szeretek esőben sétálni, megnyugtató. Az utcákon az emberek esernyőkkel a kezünkbe futottak az autóik felé. Többen is furcsán néztek rám, amit őszintén szólva megértek. Egy vékony kabátban, tornacipőben, esernyő és kapucni nélkül nyugodtan sétálgatok nem törődve a szakadó esővel. Csak mentem előre és nem foglalkoztam a többi emberrel. Fél órával később már szinte senki se volt kint. Mindenki hazament, vagy behúzódott valahova. Az eső lassan elállt, de még mindig nem volt kedvem hazamenni. Leültem egy padra a park közepén és vártam. Nem tudom kire vagy mire, csak vártam. Csendben dúdolgatni kezdtem egy dalt miközben a fákról lehulló esőcseppeket figyeltem.

Nem tudom mióta ülhettem ott. 10 perce… 1 órája… Igazából én jól éreztem magam, senki nem zavart, nyugodtan gondolkodhattam. Egészen idáig. Egy srác huppant le mellém, fején kapucnit volt így nem láttam az arcát.
- Szia Sarah – köszöntött. Ismerős volt a hangja, de nem voltam biztos benne, hogy tényleg ő az.
- Ian? – kérdeztem bizonytalanul. Bólintott, majd levette a kapucnit és halványan rám mosolygott.
- Mit keresel itt? Jól vagy?
- A körülményekhez képest jól. Gondoltam sétálok egyet – feleltem. – És te?
- Nem tudom. Nem emlékszem semmire a tegnapból. Egyik pillanatban még Brooke-al ülök egy bárban a következőben pedig az ágyamban ébredek – motyogta.
- Hosszú éjszakánk volt… Talán jobb is, hogy nem emlékszel.
- Tudod mi történt? Mondd el, kérlek! – nézett rám kétségbeesetten. Elhúztam a számat, de mesélni kezdtem. Elmondtam, hogy kicsit többet ivott a kelleténél ezért elvesztette az eszméletét. Magunkra haragítottunk pár illuminált állapotban lévő kétajtós szekrényt, majd hazaküldtem őt Brooke-al és végül én is sikeresen hazakeveredtem. Ian szó nélkül hallgatott végig, majd sóhajtva hátradőlt.
- Sajnálom…
- Felejtsük el, jó? – mosolyogtam rá. Pár percig csendben ültünk egymás mellett és a fákat figyeltük. Ian fészkelődni kezdett mellettem, gondolom kicsit kellemetlenül érezte magát.
- Hogy áll a cikk? – kérdeztem, hogy oldjam a feszültséget.
- Jól! Kate már kész van vele, ha minden igaz holnap megjelenik a magazin. Így még Alex is láthatja az utazása előtt – mesélte szórakozottan. Ian még mindig beszélt, de már nem figyeltem rá. Alex elmegy… Hát persze! A turné, ami jövő héten kezdődik.
- Ne haragudj, de mennem kell – szakítottam félbe Iant majd felálltam és futni kezdtem.
Tudtam, hogy hülyeséget csinálok, de nem gondolkodtam, csak mentem előre. Túl gyors tempót diktáltam magamnak, ezért pár sarokkal arrébb meg kellett állnom egy kicsit. Zihálva vettem a levegőt és minden bizonnyal komoly tüdőgyulladás vár rám, de nem érdekelt. Vettem egy nagy levegőt majd tovább futottam.

Esetlenül ácsorogtam a hotel bejárata előtt. Nem kellett volna idejönnöm… Már az is épp elég nagy baj, hogy ennyire felzaklat Alex turnéja. Nem is értem mit gondoltam. Idejövök, ő meglát, majd odafutunk a másikhoz, felemel és megpörget a levegőben, mint a filmekben. Ahh, ugyan már. Ez itt a valóság, ahol a szemtelenül jóképű zenészek nem foglalkoznak az olyan hétköznapi emberekkel, mint én. Megfordultam és hazafelé kezdtem sétálni mikor valaki utánam kiáltott.
- Mit keresel itt? – kérdezte. Megdermedtem mikor felismertem a hang tulajdonosát. Trappolást hallottam, majd elkapta a csuklómat és maga felé fordított. Sötét szemei kíváncsian méregettek, de arca bosszús volt.
- Csak erre jártam – motyogtam és kerültem a tekintetét.
- Ilyen időben? Hogy nézel ki? – Megrázta a fejét, mire a vízcseppek szanaszét repültek kócos hajából. – Gyere, így nem mehetsz haza – megfordult és a hotel felé kezdett vonszolni. Kirántottam a kezem a szorításából és megálltam. Karomat durcásan magam elé fontam és figyeltem a reakcióját. Felvont szemöldökkel méregettet, majd egy pimasz mosolyra húzta a száját és felém indult.
- Te akartad… - morogta miközben egyre közelebb jött. Lassan hátrálni kezdtem, de ő gyorsabb volt. Hirtelen lehajolt előttem, megfogta a lábaim és könnyedén a vállára emelt.
- Úristen, Alex! Mit csinálsz? Tegyél le, most! – visítottam.
- Csend már! Mindenki minket bámul – nevetett. Hiába ütögettem a hátát, hiába visítottam semmi sem hatotta meg. A portás furcsán figyelt minket, de Alex egy legyintéssel elintézte és a lift felé ment. Még ott se volt hajlandó letenni, csak szórakozottan figyelte a hisztimet. Egészen a lakosztálya ajtajáig cipelt ahol végre letett. Kinyitotta az ajtót, majd beléptük a nappaliba.
- Mindjárt jövök. Érezd otthon magad – mondta és eltűnt az egyik ajtó mögött. Esetlenül ácsorogtam a hatalmas szoba közepén és nem tudtam merre menjek. Levettem a kabátomat és ledobtam az egyik fotelbe. Megálltam a dohányzóasztal előtt, majd a rajta lévő papírokat kezdtem el nézegetni. Volt egy kép Alexről, amin gitárral a kezében vigyorog a kamerába, egy dalszöveg, egy telefonszám… Aztán megakadt a szemem két borítékon. Kezembe vettem őket, majd a kanapéhoz sétáltam és leültem. Rögtön tudtam mik ezek… Repülőjegyek. Az egyikre egy kis cetli volt ragasztva.

Alex Davis 2 hónapos koncertturnéjára. 2 jegy. Vasárnap!!!

- Mit csinálsz? – állt meg mellettem Alex egy pólóval a kezében. Nem néztem rá, csak a kezemben lévő borítékokat szorongattam.
- 2 hónapra elmész? – suttogtam.

Közérdekű

Sziasztok! Amint látjátok felkerült az új design a blogra. Elég egyszerű lett, de én a letisztult külsőt jobban szeretem. Na meg nem is volt türelmem ennél bonyolultabbat összehozni, kész csoda, hogy ezt megcsináltam.  Remélem azért tetszik nektek, én egész megbékéltem vele, de lehetne jobb is persze...
Kikerült a chat oldalra, csere kérésekkel, véleményekkel, panasszal oda lehet írni:) Illetve kiraktam az elérhetőségeim is, zaklassatok nyugodtan. Twitteren, Tumblr-n visszakövetek mindenkit (hacsak nem valami sunyi kis külföldi vagy aki 1-2 nap után kikövet).
És szeretném megköszönni a több, mint 1600 látogatót. Tudom, hogy ez nem pontos érték, de azért köszönöm!<3
Na csak ennyit akartam, holnap jövök az új résszel. Jók legyetek! xxx.

8. rész

Először is bocsi a késésért, tudom, hogy keddre ígértem de csak most volt időm megírni. Nagyon aranyosak voltatok, ahogy észrevettem tetszett mindenkinek az előző rész, sokan írtatok hozzá aminek tényleg nagyon nagyon örültem! Sokat jelent minden egyes szó. Meghoztam a következő fejezetet ami elég gyenge lett véleményem szerint, de remélem azért lesz akinek tetszeni fog. Szeretnék úgy írni, hogy az megérintsen másokat, hogy átérezzék én mire gondolok mikor írok egy-egy fejezetet. Tudom, hogy ettől még nagyon messze vagyok de próbálkozom. Hamarosan chat is lesz a blogon ahol írhattok a cserékkel kapcsolatban. Illetve hétvégén megcsinálom a blog külsejét is mert ez így elég gyenge. Na jólvan, nem fecsegek tovább. Itt a rész, olvassátok! Visszajelzéseket továbbra is várom!!!

Nyolcadik fejezet
Sarah szemszöge

- Segítened kell! – suttogtam remegő hanggal a telefonba.
- Mi történt? – kérdezte most már sokkal éberebben.
- Itt vagyok, attól az eldugott kis éjszakai szórakozóhelytől nem messze egy ház sarkában. Tönkretették a kocsimat… - szemeimet könnyek mardosták, de nem akartam sírni. – Segíts, kérlek!
Egy percig néma csönd volt, hallottam, hogy mély levegőt vesz és szaggatottan fújja ki. Ideges volt, de nem tudtam eldönteni, hogy rám vagy erre az egész helyzetre.
- Rendben. Sietek – mondta fojtott hangon és kinyomta a telefont.
Reszketve szorongattam a készüléket és magamban szitkozódtam. Nem kellett volna felhívnom, de most már késő. Szólhattam volna bárki másnak a szerkesztőségtől, de nekem pont őt kellett. Annyira ostoba vagyok. A háta közepére se hiányzik neki valami szerencsétlen lány, aki az éjszaka közepén átrángatja a város másik felére.

Szorosabbra húztam magamon a kabátom és reszketve vártam, hogy ideérjen végre. Nagyon fáztam már, de nem mertem megmozdulni. Hirtelen 2 fényszóró világította meg az arcomat, ahogy Alex kocsija befordult a sarkon. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel és elindultam felé. Ahogy beültem mellé a meleg levegő azonnal megcsapta az arcom.
- Vedd fel! – utasított miközben az ölembe dobta a kabátját.
- Kedves tőled, de… - kezdtem bele a tiltakozásba, de közbeszólt.
- Nem kérés volt – vakkantotta felém se nézve. Lassan belecsúsztattam kezemet a puha kabátba és szorosan összehúztam magamon. Alex rutinos mozdulatokkal elindította a kocsit és már kint is voltunk a fő utcán.
- Köszönöm – suttogtam pár percnyi csend után. Egy gyors pillantást vetett rám, aztán megint az utat kezdte el figyelni.
- Adhattál volna pontosabb címet is. Azt se tudtam merre keresselek – morogta. Óvatosan felpillantottam rá és alaposan megnéztem nyúzott arcát. Haja kócos volt, amolyan „most keltem” séró. Szemei pirosak és beesettek voltak. Halántékán ott lüktetett egy ér, állkapcsát pedig szorosan összezárta. Kétségtelen, nagyon ideges volt. Csak tudnám miért…
- Sajnálom – motyogtam.
- Micsodát? – összeráncolt szemöldökkel meredt rám és elég értetlen arckifejezést vágott.
- Nem kellett volna, hogy ide rángassalak. De kétségbeesetem és egyszerűen nem tudtam kit… - kezdtem bele a magyarázatomba, de Alex hirtelen lefékezett, amitől rögtön elhallgattam. Szerencsére egy kihalt utcában jártunk, így nem okozott senkinek kellemetlenséget a kis malőrje.
- Ezt most fejezd be! – kiabált rám. Szemei sötéten izzottak, ami egy kicsit megrémisztett. Hátrahőköltem és értetlenül meredtem rá. Látva összezavarodottságom visszavett és halkabban folytatta. – Ne kérj bocsánatot, nincs miért.
- Akkor ne is haragudj rám!
- Én nem rád haragszom, hanem azokra, akik ezt tették veled – morogta miközben kibámult az ablakon és a sötét éjszakába meredt. Nem láttam az arcát, de biztos voltam benne, hogy szorosan összezárja az állkapcsát és erősen próbálja türtőztetni magát.
- Én… nos, én köszönöm. Tényleg, mindent – suttogtam. Lehunyta szemeit és hangosan felsóhajtott.
- Ha bármi történt volna veled, már nem élnének – mondta és mélyen a szemembe nézett.
Kezem bizonytalanul felé nyújtottam és óvatosan megsimítottam a karját. Követte minden mozdulatomat, de nem volt ellene kifogása. Kezemet tétován combjára helyeztem és lassan közelíteni kezdtem felé. Szaggatottan lélegzett, ujjait ökölbe szorította. Ajkaim lassan szétnyíltak mikor már csak pár centire voltak egymástól arcaink. Becsuktam a szememet, de még mielőtt elérhettem volna a száját két erős kéz ragadta meg a vállam és visszataszított az ülésbe. Alex kifejezéstelenül meredt rám, tekintetéből nem tudtam kiolvasni semmit. Összeráncoltam a szemöldököm és értetlenül figyeltem. Nem értettem miért reagált ilyen hevesen. Pár percig csak néma csendben figyeltük egymást, egyikünk se tudta mit tegyen. Végül Alex kapcsolt és egy gyors fejrázást követően elengedett, majd ő is visszamászott az ülésbe.
- Azt hiszem az lesz a legjobb, ha most hazaviszlek – mondta halkan, miközben elindította a kocsit. Nem szóltam semmit csak sértődötten összefontam a karomat magam előtt és kibámultam az ablakon.

Hazáig csendben ültünk egymás mellett. Alex az utat figyelte, én pedig a gondolataimba merültem. Ostoba voltam. Megint. Mit is vártam? Mióta ismerjük egymást? 3-4 napja? Én meg máris rá vetem magam rögtön az első adandó alkalommal. Képzelem mit gondolhat most rólam. Mikor Alex megállt a házunk előtt, önkénytelenül is egy halk sóhaj hagyta el a számat. Kinyitottam az ajtót mire ő is kipattant, majd a kocsit megkerülve mellém lépett.
- Tessék – kezdtem volna levenni a kabátját, de elkapta a kezem.
- Ne! Maradjon még nálad – kérte. Tiltakozni akartam, de végül úgy döntöttem nem veszek vele össze megint.
- Köszönöm, még egyszer. Szia – motyogtam és az ajtó felé indultam. Már majdnem odaértem mikor utánam kiáltott.
- Sarah nézd, én sajnálom – mondta alig hallhatóan. Rendeztem vonásaim mielőtt visszafordultam volna és közömbösen néztem rá.
- Ne magyarázkodj, kérlek. Nincs rá szükségem, értek mindent – mondtam határozottan, majd besiettem még mielőtt valami olyat mondok, amit később megbánhatok. Hangosan becsaptam magam után az ajtót, de még sóhajtani se volt időm, mert Brooke rögtön ott termett előttem. Sírva borult a nyakamba és annyira szorított, hogy féltem nem kapok elég levegőt.
- Shh. Ne sírj, semmi baj. Itt vagyok – csitítgattam.
- Istenem, annyira féltem – zokogta.
- Tudom, de már nincs semmi baj. Gyere – megfogtam a karját és a kanapé felé húztam. Megtörölte a szemeit pulóvere ujjával, szipogott párat, majd szépen lassan megnyugodott.
- Jól van. Most pedig meséld el mit kerestetek ott Iannel.
Brooke vett egy mély levegőt és belekezdett. Elmondta, hogy épp hazafelé tartott, amikor meglátta Alex kocsiját a házunk előtt. Nem akart zavarni ezért úgy döntött elmegy sétálni. Időközben összefutott Iannel aki elég maga alatt volt és megkérte, hogy menjenek el valahova iszogatni. Ian ismeri annak a klubnak a pultosát ahova mentek, így kedvezményesen kapták a koktélokat. Brooke kérte, hogy ne igyon sokat mert nem lesz jó vége, de nem hallgatott rá. Aztán megjelentem én, és a többit már úgy is tudom.
Némán vártam, hogy befejezze. Időnként megráztam a fejem, vagy összeráncoltam a szemöldököm, de nem szóltam közbe.
- Nagyon haragszol? – kérdezte halkan. Szemét lesütötte, látványosan kerülte a tekintetem.
- Soha többet ne csinálj ilyet! Megértetted? – válasz helyett csak szorosan megölelt és tudtam, hogy egy életre megjegyezte ezt az estét.
- Várjunk csak. Jól gondolom, hogy ez az Ő kabátja? – kérdezte egy huncut mosollyal az arcán mikor elengedett. – Miről maradtam le?
- Semmiről… Hülye voltam, ennyi az egész – morogtam, de Brooke nem hagyta szó nélkül. Arcomat kezeimbe temettem és én is mesélni kezdtem. Komoly arccal hallgatta mi minden történt miután hazaküldtem őket.
- Szóval elrontottam megint mindent – mondtam a végén, mire megrázta a fejét.
- Nézd, ha nem látja, hogy mit veszít akkor ostobább, mint gondoltam.
Meglepetten néztem rá és nem tudtam mit mondjak. Sosem gondoltam volna, hogy Brooke-nak van egy ilyen oldala is. Én mindig a komolytalan, mindig vidám barátnőmet láttam benne.
- Ne aggódj. Ha jelentesz neki valamit, akkor észhez fog térni. Adj neki egy kis időt.
Bólintottam, majd felálltam mellőle és a szobám felé indultam. A lépcsőről viszont még visszafordultam.
- Nagyon sokat segítettél most – mosolyogtam rá, mire csak biccentett egyet. Fáradtan ruhástól zuhantam be az ágyamba, nem volt erőm elmenni zuhanyozni. Arcom elé húztam Alex kabátját és mélyen magamba szívtam az illatát. Én már komolyan nem tudom mit csináljak…