12. rész

Hát üdv, drága olvasóim. Meghoztam a következő fejezetet is. Nincs sok hozzáfűznivalóm... tudjátok, hogy nekem sose tetszik. Előre szólok, hogy ez most csak amolyan időhúzó rész. Tényleg nagyon gyenge a többihez képest, de nézzétek el nekem, sikerült nagyon lebetegednem, alig élek... Remélem azért lesz akinek tetszeni fog, visszajelzéseket továbbra is nagyon várom.:)
Jók legyetek! xxx.

Tizenkettedik fejezet
Sarah szemszöge

Türelmetlenül doboltam ujjaimmal a térdemen, miközben a váróteremben ülve vártam, hogy behívjanak. Nehéz éjszakám volt, ezért reggel elég nyűgösen keltem. Nem is akartam eljönni ide, de Brooke-ot nem lehet meggyőzni. Szerinte halálos beteg vagyok, és mindenképp szükségem van egy orvosra. Na az biztos, hogyha eddig nem volt semmi bajom most már tényleg elkaptam valamit. Konkrétan 3 ember köhögött a pofámba, tüsszögött le, nyálazta szét a pulcsim. Brooke csak nevetett a morgolódásomon, pedig tudja, mennyire utálom az ilyen helyeket.
- Alex hova tűnt reggelre? – kérdezte barátnőm. Ujjaimat idegesen tördeltem, nem tudtam mit mondhatnék erre. Igazából én se tudtam többet nála. Halványan rémlik, hogy hajnalban még ott volt, aztán reggelre eltűnt. Megvontam a vállam és motyogtam egy „nem tudom” –ot. Brooke nem kérdezett többet, csendben nézelődött tovább.
- Sarah Adams, kérem, fáradjon be – szólt ki a nővér, mire egy nagy sóhaj kíséretében felálltam és becsoszogtam a vizsgálóba.

Hazafele Brooke vezetett, teljesen átvette a szerepem. Úgy érezte most az ő kötelessége gondoskodni rólam, ha már egyszer én is ott voltam neki mindig. Értékeltem a gesztust, tényleg nagyon aranyos volt tőle, de nem szerettem ilyen kiszolgáltatott lenni. Szótlanul bámultam ki az ablakon és az üres utcákat figyeltem. Hétköznap délelőtt csak elvétve lehet látni bárkit is. Mindenki elment dolgozni vagy iskolában ül. Elhajtottunk a szerkesztőség előtt is, ahol meglepő módon rengeteg autó állt. Biztos megbeszélés van, el ne felejtsem felhívni Ian-t, hogy mi volt. A rádióból halkan szólt Brooke egyik kedvenc száma, vidáman dúdolgatta. Mosolyogva figyeltem, ahogy magas hangján próbálja utánozni az énekest. Mindig is szeretett énekelni, nem igazán érdekelte, hogy nincs tehetsége hozzá. Ő olyan ember volt, aki magasról tesz mások véleményére és csak mosolyog, ha valaki megsérti. Irigyeltem érte…
- Ha így folytatod jövő héten felkeresünk egy lemezkiadót és csinálunk neked egy demót – mondtam szórakozottan, mire elnevette magát és felhangosította a dalt.
- Naaa, gyerünk, ennek te is tudod a szövegét – noszogatott. Mosolyogva megráztam a fejem, de Brooke nem hagyta annyiban. Finoman rázogatni kezdte a kezemet, míg végül beadtam a derekam és vele együtt énekeltem.

- Te meg mégis mit csinálsz? – kérdezte barátnőm, mikor elindultam a mosogató felé.
- Elmosogatok – mondtam, miközben megnyitottam a csapot. Brooke hirtelen megragadta a vállam és a lépcső felé fordított.
- Szó sem lehet róla! Hallottad mit mondott az orvos. Pihenned kell, beteg vagy – mondta miközben felfelé lökdösött.
- Egy kis takarításba még senki sem halt bele – morogtam.
- Még…
Egészen az ágyamig felkísért, csakhogy biztos legyen benne, nem szöktem meg. 
- Innen egyedül is boldogulok – mondtam, mikor végre elengedett. Nem szólt semmit, csak az ágyra mutatott. Értetlenül néztem rá, de nem érdekelte. Úgy látszik, nagyon élvezi, hogy most ő dirigálhat nekem. Megforgattam a szemem, majd levágtam magam az ágyamra. Arcán egy elégedett mosoly terült szét miközben kiment a szobámból. Halkan felnevettem, majd hátradőltem és a plafont tüntettem ki a figyelmemmel. Nem tudtam mit kezdjek magammal. Végső elkeseredésemben megfogtam a telefonom és Ian számát kezdtem keresni. A 3. csengetés után fel is vette.
- Szia Sarah! – köszöntött kedvesen.
- Szia – mondtam rekedtes hangon. – Zavarlak?
- Nem, dehogy. Hogy vagy?
- Élek… - motyogtam, mire elnevette magát. – Mi volt ma a megbeszélésen?
- Jegyzeteltem, ha gondolod, átvihetem.
- Rendben, várlak – mondtam, majd kinyomtam a telefont. Felálltam és a tükör elé sétáltam. Elég ramatyul néztem ki. Szemeim alatt hatalmas karikák voltak, arcom piros volt, üvöltött rólam, hogy beteg vagyok. Megfordultam, majd az ajtó felé vettem az irányt. Lassan csoszogtam le a lépcsőn és lélekben megpróbáltam felkészülni barátnőm dühkitörésére, amiért kimerészkedtem a szobámból.
- Te ott! – dörrent rám, ahogy meglátott. – Tűnés vissza!
Kérdőn néztem rám, majd nem bírtam tovább és elnevettem magam.
- Figyelj – léptem oda hozzá. – Nagyon aranyos vagy, hogy így vigyázol rám. Tényleg értékelem, de erre semmi szükség. Nem haldoklom, csak egy kezdetleges tüdőgyulladás – mosolyogtam rá.
- Jó, jó. Értem. Csak nem igazán tudom, hogy kezeljem ezt a helyzetet… mindig te irányítottál mindent – magyarázkodott. Igen, ez a helyzet mindkettőnknek furcsa volt. Még szoknunk kell a szerepcserét.
- Csak gyógyszerért jöttem – mondtam, miközben a szekrényben kezdtem el turkálni. Találtam valamit, amit még anno Brooke szedett, mikor meg volt fázva. A dobozzal a kezemben bementem a konyhába és csináltam magamnak egy pohár teát. Barátnőm a kanapén terpeszkedett és szokás szerint valami nyálas sorozatot nézett. Sose fogom megérteni, mit szeret bennük.
- Nyitom – ugrott fel azonnal, mikor csengettek.
- Sarah! Ian van itt! – kiabált, mire elnevettem magam és ajtóhoz mentem.
- Mi lenne, ha beengednéd a vendéget? – mosolyogtam Brookera, aki szó nélkül arrébb állt, hogy Ian be tudjon jönni.
- Szia – ölelt át mosolyogva. Meglepett, hogy ilyen közvetlen, de azért visszaöleltem. Válla felett láttam, hogy Brooke arcán ott van az a tipikus „jaaj mit láttam” vigyor. Megforgattam a szemem, de nem szóltam rá semmit. Ő ilyen, hamar beleéli magát a dolgokba.
- Akkor én magatokra hagylak titeket. Fent leszek, ha kellenék… - motyogta barátnőm, majd el is tűnt a lépcsőn.
- Mindig ilyen fura? – nevetett Ian, miközben leültünk a kanapéra. Mosolyogva bólintottam és kíváncsian vártam, hogy előszedje a jegyzeteit.
- Kate szeretne valami különlegeset a következő számba, szóval elég komoly ötlettel állt elő.  Ha minden igaz jövő héten… - kezdte, de a csengő félbeszakította. Motyogtam egy „elnézést”, majd az ajtóhoz mentem. Ahogy kinyitottam és megláttam a mögötte lévő alakot teljesen leblokkoltam. Hát ő meg mit keres itt?
- Szia – köszöntött a megszokott féloldalas mosolyával. Hitetlenül meredtem Alexre és hirtelen nem tudtam mit reagáljak.
- Mit keresel itt? – morogtam a kelleténél kicsit hevesebben.
- Meg akartam nézni, hogy vagy – mosolygott még mindig. Nagyot dobbant a szívem szavai hallatán, de még mindig bizalmatlan voltam vele kapcsolatban.
- Hova tűntél reggel? – Arca egy pillanat alatt elkomorodott, szemét lesütötte.
- Halaszthatatlan dolgom akadt – motyogta alig hallhatóan. Igen, ez érthető, elvégre én küldtem el este, hogy menjen, ha kell. Nem is ezzel volt problémám…
- Azért egy „leléptem, bocs” üzenetet hagyhattál volna.
Nem szólt semmit, csak kifejezéstelen arccal nézett rám. Nem vagyok egy hisztérika, megértem, ha valakinek dolga van. Ráadásul nem kértem, hogy maradjon és figyeljen rám. Viszont gyűlölöm, ha szó nélkül lelépnek. Anyám egyszer minden figyelmeztetés nélkül elment és nem láttam hetekig. Azóta nagyon érzékeny vagyok rá.
- Nos, amint látod, jól vagyok – mondtam magabiztosan, de a köhögésem elárult.
- Igen, persze… - Arcán ott bujkált egy halvány mosoly, rendezte vonásait és továbbra is komoly tekintettel figyelt. – Nézd, én sajn… - kezdett bele a magyarázkodásba, de egy bentről jövő kiáltás félbe szakította.
- Sarah? Minden rendben? – kiabált ki Ian bizonytalanul.
- Igen, mindjárt megyek… - szóltam vissza. Félve néztem fel Alexre. Szemei a szokottnál is sötétebbek voltak, fogait összeszorította. Szemöldökét felhúzta, tudtam, hogy magyarázatra vár, de nem tudtam mit mondjak.
- Mit keres itt? – kérdezte fojtott hangon.
- Ian csak áthozott pár jegyzetet… - motyogtam. Pár pillanatig némán bámult rám, majd morgott valamit és sarkon fordult. Utána kellett volna mennem, de nem tettem. Nem tudok rajta kiigazodni. Ingerülten csaptam be az ajtót és egy mosolyt erőltetve magamra visszamentem Ianhez. Duzzogja ki magát, engem nem érdekel. Én nem fogok futni utána.

Facebook csoport.

Sziasztok!:) Mivel a többség azt szavazta meg, hogy szeretnék Facen is egy csoportot a blognak, ezért megcsináltam. Ide mindig kifogom írni mikor várható rész, illetve mikor csúszok vele egy kicsit. Lehet kérdezni is, beszélgetni.. amit akarok csak kulturált módon:) Aki szeretne lépjen be nyugodtan, többnyire 0-24-ben fent vagyok, lehet zaklatni:)
A kommenteket és a rengeteg visszajelzést pedig nagyon nagyon köszönöm, tényleg sokat jelent! Ne haragudjatok amiért nem válaszolok rájuk egyesével de így sokkal átláthatóbb. Köszönök mindent, imádlak titeket<3 Legkésőbb holnap jövök az új résszel. (de lehet, hogy még ma este...)

FACEBOOK-OS CSOPORT

11. rész

Na drágáim. Nagyon nagyon sajnálom amiért ennyit késtem a résszel, de sajnos nem ment zökkenőmentesen a megírása. Tegnap már majdnem befejeztem mikor hirtelen kikapcsolt a gép és elveszett az egész.... ma se voltam itthon egésznap, úgy hogy most este dobtam össze. Sajnálom tényleg, de ez most kicsit összecsapott rész lett. Remélem azért így is tetszeni fog és tényleg nagyon sajnálom. Köszönöm a kommenteket, visszajelzéseket az előző részhez, nagyon aranyosak vagytok. Arra kérnélek titeket, hogy ha elolvassátok valahol jelezzétek nekem a véleményeteket (kommentbe, chaten, twitteren, bárhol...) mert így legalább tudom, hogy olvassátok. Nagyon sokat jelentene.
Jók legyetek! xxx.

Tizenegyedik fejezet
Sarah szemszöge

Hangos köhögésemre ébredtem. Fejem lüktetett, mintha másnapos lennék. Nagyokat pislogva nyitottam ki a szemem, hirtelen nem is tudtam hol vagyok. Körülnéztem a sötét helyiségben és nyugodtan dőltem hátra mikor rájöttem, hogy a szobámban fekszem. Valami vizes dolgot éreztem a homlokomon. Kezeimet nehéznek éreztem, lassan emeltem fel. Brooke vizes törülközője volt rajtam… Újabb köhögő roham jött rám, de ezúttal tovább tartott. Jó pár perce fuldokolhattam már, mikor Brooke berohant a szobába egy pohár vízzel a kezében.
- Shh! Semmi baj, ezt idd meg szépen – nyomta a kezembe a kedvenc kutyás poharam.
- Köszönöm – suttogtam rekedt hangon, mikor végre ismét kaptam levegőt. Halvány mosollyal az arcán biccentett egyet, majd egyik kezével szemét kezdte dörzsölgetni. Még pizsamában volt, haja kócosan állt mindenfelé. Hány óra van? És egyáltalán, hogy kerültem ide?
- Na jólvan, hagylak pihenni – állt fel Brooke és az ajtó felé indult.
- Ne, várj! – szóltam utána, mire visszafordult. – Mi történt?
Elhúzta a száját és láttam rajta, hogy hezitál elmondja-e. Felsóhajtott, majd visszasétált és leült mellém.
- Minden bizonnyal elég komoly tüdőgyulladásod van. Nem kéne ilyen időben kint rohangálni és akkor most nem itt feküdnél – rázta meg rosszallón a fejét. Furcsa volt ez az egész helyzet. Mindig én voltam, aki vigyázott rá, aki ápolgatta ha beteg. Én mondogattam mindig milyen felelőtlen, hogy vigyázzon jobban magára. Erre most ő ül itt mellettem gyógyszerrel meg vizes borogatással a kezében. Szerintem ez még neki is szokatlan volt.
- Hogy kerültem ide?
Brooke alsó ajkába harapott, mintha ezzel meg tudná gátolni, hogy beszéljen. Várakozón néztem rá, mire megrázta a fejét és mesélni kezdett.
- Rendben, elmondom, de erről nem tudsz semmit! Értetted? A lelkemre kötötte, hogy ne szóljak róla… - Bólintottam és kíváncsian vártam a folytatást. – Alex hozott haza este, állítólag elájultál. Egész éjjel az ágyad mellett ült, nem rég küldtem haza. Iszonyat aranyos volt, de neki is pihennie kell… Ráadásul folyton csörgött a telefonja, tuti valami fontos dolga van.
Alex? Hogy került ő ide? Értetlenül bámultam magam elé és próbáltam visszaemlékezni mit csináltam este. Esett az eső… elmentem sétálni és találkoztam Iannel. Közölte, hogy Alex turnézni megy erre én elfutottam a hotelhez ahol megszállt. Veszekedtünk, elfutottam, megint veszekedtünk… aztán csókolóztunk. Kellemes borzongás futott végig a testemen, ahogy visszaidéztem a történteket.
- Na most már tényleg hagylak – mondta barátnőm, majd kiment a szobából.
Kezemmel a telefonom után kutattam, de a helyén csak egy papír cetlit találtam.

A telefonod nálam van. Pihenned kell! A.

Hitetlenül meredtem a sorokra és hirtelen nem tudtam mit érezzek. Haragudtam, mert szó nélkül lenyúlta a cuccomat, de ugyanakkor jólesett, hogy törődik velem. Halványan elmosolyodtam, majd visszatettem a papírt az asztalomra és megpróbáltam aludni egy kicsit.

Halkan nyöszörögve fordultam át a másik oldalamra, szemeimet szigorúan csukva tartottam, nem akartam még felkelni. Takaróm a fejemre húztam, de képtelen voltam visszaaludni. Még mindig sötét volt. Lassan felültem és kezemmel ösztönösen a telefonomért nyúltam, de még mindig csak a kis cetlit találtam. Lemondóan sóhajtottam és már épp készültem felállni mikor valaki egyenletes szuszogását hallottam meg, nem messze tőlem. Ijedten bújtam vissza a takaró alá, szememmel a szobámat pásztáztam. Az asztalom melletti széken ült, drága sportcipőben, fekete farmerben és egy sötét kapucnis pulcsiban. Barna tincsei gondosan be voltak állítva. Felsőtestével az asztalra borult, kezével eltakarta arcát. Elmosolyodtam és körbenéztem a sötét szobában. Az ágyam végén hanyagul oda volt hajítva egy fekete bőrdzseki, az ajtó melletti sarokban pedig egy gitártok állt. Mocorogni kezdett, úgy helyezkedett, hogy tökéletes rálátásom legyen arcára. Annyira más volt ilyenkor. Nyugodt és kiegyensúlyozott volt, mint egy kisgyerek, akinek az a legnagyobb problémája, hogy elfogyott a kedvenc cukra. Akaratlanul is szélesebb lett a mosolyom erre a gondolatra. Olyan hihetetlen volt ez az egész helyzet. Itt ül mellettem New York egyik legnagyobb sztárja és a próbák helyett rám vigyáz. Ezzel megint csak beigazolódott, hogy több van ebben a srácban, mint amennyit bárki gondolna. A flegma sztár mögött ott van ez a fiatal, kedves fiú is. Ijedten rezzentem össze, mikor hirtelen zenélni kezdett Alex telefonja. Gyorsan becsuktam a szemem és alvást színleltem. Halk káromkodást hallottam, majd megint csend lett.
- Nem érdekel – suttogta mély hangján. – Mondtam már, hogy ma nem érek rá. Nem, személyes okokból. Oldd meg Jared! Kurvára nem érdekel mi lesz a következménye – morogta ingerülten, majd a hangokból ítélve lecsaphatta a telefont az asztalra. Próbáltam egyenletesen lélegezni, mintha aludnék… kicsit talán túlzásba is vittem.
- Aludnod kéne – suttogta valamivel nyugodtabban. Kinyitottam a szemem és meglepetten néztem rá. Arcát kezeibe temette és nagyokat sóhajtozott.
- Valami baj van? – kérdeztem, mire felém fordult. Sötét szemeivel arcomat fürkészte, de nem szólt semmit. Felhúztam a szemöldököm, kérdőn néztem rá.
- Nem, semmi. Majd megoldják – mondta miközben visszafordult és rákönyökölt az asztalra. Jólesett, hogy a fontos dolgait háttérbe helyezte csak azért, hogy mellettem ücsörögjön hajnalban, de azért zavart, hogy miattam kell lemondania a programjait.
- Menj, ha menned kell. Jól leszek, ne aggódj. Nem kell bűntudatból itt lenned, a saját hülyeségem volt – mondtam halkan és az ujjaimat kezdtem tördelni a takaró alatt. Hitetlenül meredt rám, sötét szemeiből értetlenséget tudtam kiolvasni.
- Komolyan azt hiszed, hogy bűntudatból vagyok itt? – kérdezte ingerülten. Nem tudtam miért haragszik megint. Mi másért kuporognak egy széken hajnalok hajnalán? Nyilván felelősnek érzi magát, amiért lebetegedtem. – Sarah néha annyira vak vagy… - Értetlenül néztem rá, de csak legyintett egyet. Pár percig csendben voltunk, egyikünk se szólt egy szót se. Végül a hallgatást egy újabb köhögő rohammal törtem meg. Alex ijedten ugrott mellém és a hátamat kezdte simogatni, miközben csendben mormolt valamit. Mikor sikerült megnyugodnom, kezembe nyomott egy pohár vizet a gyógyszerekkel és várta, hogy bevegyem őket. Szemeiben aggodalmat véltem felfedezni, de nem voltam benne biztos. Még mindig olyan hihetetlen volt, hogy ez az elérhetetlen világsztár itt van mellettem, és aggódik értem.
- Jól vagy? – kérdezte mikor visszaadtam a kezébe a poharat. Bólintottam, mire halkan felsóhajtott visszaült a székbe. – Aludnod kéne.
- Nem tudok, eleget aludtam már – kijelentésemre idegesen fújtatni kezdett, de végülis nem szólt semmit. – Játszol nekem valamit? – böktem fejemmel a gitár felé. Mosolyogva bólintott majd felállt és felemelte a sarokból a gitártokot. Arrébb csúsztam az ágyon, ezzel helyet csinálva neki. Rutinosan pengetni kezdte a húrokat, olyan könnyed és természetes volt. Halkan énekelni kezdett, hangja mély volt, de tiszta. Kellemes volt hallgatni. Nem ismertem a számot, de a végére vele együtt dúdoltam.
- Na most már tényleg pihenj – állt volna fel, de megragadtam a karját és visszarántottam magam mellé.
- Csak még egy dal, kérlek! – kérleltem. Pár pillanatig hezitált, majd egy lemondó sóhaj kíséretében visszaült és megint játszani kezdett. Megbabonázva néztem ujjait, ahogy könnyedén pengetik a húrokat. Alex ismét énekelni kezdett. Becsuktam a szemem és fejemet a vállára döntöttem. Összerezzent egy pillanatra, de rendbe szedte magát és folytatta a dalt. Egy darabig hallgattam, majd végül nem bírtam tovább, elnyomott az álom.

10. rész

Sziasztok!:) Nos, felülmúltam önmagam és ma is hoztam nektek egy részt. És csak úgy csendben megsúgom, hogy ne utáljátok nagyon Alexet, megvan az oka rá, hogy miért viselkedik így:D
Kommenteket nagyon várom!
Jók legyetek! xxx.

Tízedik fejezet
Alex szemszöge

- 2 hónapra elmész? – suttogta maga elé meredve. Szólásra nyitottam a számat, de egy hang sem jött ki rajta. Nem tudtam mit mondhatnék erre…
- Vedd fel! – dobtam az ölébe a pólómat, majd megfordultam és a konyha felé mentem.
- Nem! – mondta. Döbbenten néztem vissza rá. Még mindig ott ült, háttal nekem.
- Nem kérés volt Sarah – morogtam, mire hirtelen felpattant és felém fordult. A borítékokat visszadobta az asztalra, karjait összefonta maga előtt.
- Kérdeztem valamit. Válaszolj!
- Öltözz át! Amíg ebben a vizes göncben vagy nem vagyok hajlandó beszélni veled – közöltem, majd megfordultam és bementem a konyhába.
- Megőrülök tőled – morogta.
- Hallottam – kiabáltam ki, mire sóhajtott egyet és becsapta maga mögött az ajtót.

Sarah 10 perccel később kicsoszogott a fürdőszobából, én a kanapén ültem és a teámat kortyolgattam. Haja kócosan, még mindig kissé vizesen pihent a vállán. Hosszú pólóm leért a combjáig. Ami azt illeti, elég dögösen nézett ki.
- Idd meg! – böktem fejemmel az asztalon lévő bögrére, amit direkt neki készítettem oda.
- Ahj, ne parancsolgass már! – csattant fel, majd levágódott a kanapéra. Kérdőn néztem rá, mire egy nagy sóhaj kíséretében elvette a meleg teát és szürcsölgetni kezdte.
- Nem 2 hónapra megyek - törtem meg a csendet. Felnézett rám, arcán egy halvány mosoly bujkált. – Több lesz annál… - suttogtam lesütött szemmel. Összeráncolta a szemöldökét, percekig némán figyelt. Arcáról nem tudtam leolvasni semmit.
- Értem – mondta kifejezéstelen hangon, majd letette a poharat az asztalra és felállt. – Köszönöm a pólót, amint lehet, visszajuttatom. Ne aggódj, még a turné előtt megkapod.
Kérdőn néztem rá, de nem foglalkozott vele. Megfordult és az ajtóhoz ment.
- Most meg mi bajod van?
- Semmi – morogta miközben már a kabátját vette. Felálltam, de már kiment.
- Francba… - szitkozódtam, majd felkaptam a pulóverem és utána siettem. 

Már besötétedett, de az emberek csak most kezdtek igazán feléledni. Mindenfelé vidám fiatalok mászkáltak. Nevettek, beszélgettek… boldogok voltak. Körbenéztem, de Saraht sehol sem láttam. Idegesen a hajamba túrtam, nem tudtam merre keressem. Már úgy voltam vele, hogy feladom és visszamegyek mikor hirtelen megpillantottam az út másik oldalán, alig párszáz méterre. Egy pillanatra hátrafordult, tekintete találkozott az enyémmel. Bosszúsan megrázta a fejét, majd sietős léptekkel ment tovább. Futni kezdtem, cipőm hangosan cuppogott a vizes aszfalton. Mikor észrevette, hogy egyre közelebb érek hozzá, ő is szaladni kezdett.

Sarah szemszöge

Nem akartam beszélni vele, legalábbis most még nem. Összeszedtem minden erőmet és futni kezdtem, bár tudtam, hogy nincs sok esélyem ellene.
- Sarah állj már meg! – kiabálta, de nem foglalkoztam vele, csak szó nélkül rohantam tovább. Az oldalam szúrni kezdett, és egyre nehezebben lélegeztem. Éreztem, hogy lassabb vagyok, egyenletes trappolását is egyre közelebbről hallottam. Még sikerült befordulnom egy ház sarkán mielőtt elkapott volna. Erősen megragadta a karom és maga felé fordított. Fogait összeszorította, másik keze ökölbe szorult. Szemei a szokásosnál is sötétebbek voltak, szemöldökét összeráncolta és némán figyelte egyre lassuló légzésem.
- Rendben – kezdte mikor látta, hogy megnyugodtam. – Elmondanád végre mi bajod van?
- Mondtam már, hogy nincs semmi – morogtam. Alex idegesen fújtatott, majd elengedte a kezem és háttal nekem sétálgatni kezdett.
- Jó, akkor mondd el miért zavar ennyire, hogy elmegyek – mondta pár perc hallgatás után.
- Nem zavar! – vágtam rá ösztönösen mire elnevette magát. – Nem érdekel mit csinálsz… - tettem hozzá halkan.
- Valóban? – megfordult és láttam, hogy arcán ott bujkál az a tipikus féloldalas mosoly. – Akkor mégis miért rohantál el? Miért menekültél előlem?
- Nem menekültem senki elől! Mondtam már, haza kell mennem – mondtam és kitartóan álltam a tekintetét. Alex hirtelen elém lépett, testével szorosan a falnak szegezett. Lassan a fülemhez hajolt, nyakamon éreztem meleg leheletét.
- Ugyan kérlek, legalább magadnak ne hazudj – suttogta. Egy pillanatra teljesen elkábultam tőle, borzongás futott végig a gerincemen és mozdulni se bírtam. Zihálva vettem a levegőt, alig tudtam uralkodni magamon. Halkan kuncogni kezdett, ami rögtön észhez térített. Kezemet mellkasára helyeztem és erőteljesen ellöktem magamtól. Meglepte a reakcióm, felvont szemöldökkel nézett rám.
- Ne játssz velem… - suttogtam lesütött szemekkel.
- Miről beszélsz? – kérdezte és közelebb lépett hozzám.
- Én nem egy rajongód vagyok, aki rögtön a karjaidba omlik egy-két kedves szó után – morogtam, de még mindig nem néztem rá. Nem szólt semmit, csak egyre gyorsuló légzését hallottam.
- Tudom… - motyogta hosszas hallgatás után.
- Akkor miért szórakozol velem állandóan? – csattantam fel. – Miért van az, hogy egyik percben még játszod itt a kedves, megértő srácot, akinek hatalmas világfájdalmai vannak, aztán a következő percben porig alázol a gúnyos megjegyzéseiddel? Miért hiteted el velem, hogy érdekellek, de ahogy közeledni kezdek feléd eltaszítasz magadtól? Egyáltalán miért zavar, hogy rosszul esik, amiért elmész? Elnézést, hogy törődöm veled, úgy tudtam barátok vagyunk… vagy valami olyasmi.
Az utolsó mondatokat már szinte kiabáltam. A szavak csak úgy jöttek belőlem, nem volt időm átgondolni mit vágok a fejéhez. Bár annyira ideges voltam, hogy nem is érdekelt. Alex teljesen ledöbbent, csak állt ott velem szemben és nem szólt egy szót se. Szemeiből nem tudtam kiolvasni semmit, kifejezéstelen arccal meredt rám.
- Én… én erre nem tudok mit mondani. Sajnálom – suttogta, majd lesütötte szemeit és a cipőjét kezdte vizsgálni. Nem tudtam mit reagáljak, szavai visszhangoztak a fejemben. Nem tud rá mit mondani… Szóval így állunk. Arcomon egy könnycsepp gördült le, de egy határozott mozdulattal letöröltem és rendeztem a vonásaim. Nem akartam sírni, előtte biztos nem. Nem akartam, hogy gyengének lásson.
- Emlékszel mikor azt mondtad te más vagy, mint a többi? – kérdeztem halkan, mire bólintott. – Hazudtál. Pontosan ugyan olyan nagy seggfej vagy, mint amilyennek gondoltalak.
- Ne csináld ezt – motyogta miközben közelebb lépett hozzám.
- Mit ne csináljak? Fáj az igazság Alex? Nem tetszik, hogy az egód kapott egy pofont? Adj elő megint valami sztorit a szörnyű életedről, hátha megsajnállak – morogtam gúnyosan. Arcán megrándult ez-két ideg, hallottam, ahogy a fogát csikorgatja. Úgy látszik nagyon értek hozzá, hogy felbosszantsam.
- Nem tudsz te rólam semmit – felelte komolyan.
- Igen, ezt már hallottam. Nincs valami új?
- Mit vársz tőlem, mit tegyek? – megint közelebb lépett, arcunkat már csak pár centi választotta el.
- Döntsd el mit akarsz. Ha nem kérsz belőlem, rendben, én elfogadom. De akkor ne csinálj úgy, mintha lenne köztünk valami – suttogtam és mélyen sötét szemeibe néztem.
- Nem tudom, érted? Semmit sem tudok… - Kétségbeesett arccal nézett rám és hirtelen olyan sebezhetőnek tűnt, hogy szívem szerint sűrű bocsánatkérések között megöleltem volna. De nem, nem inoghattam meg. Nem hiszem, hogy lesz még alkalmam ilyen nyíltan beszélgetni vele. Most vagy soha, tisztáznom kell vele a dolgokat.
- Majd értesíts, ha rájöttél. Addig is felejts el! – mondtam, majd megfordultam és sietős léptekkel indultam visszafelé. Hallottam, ahogy halkan káromkodni kezd, de nem foglalkoztam vele. Én már léptem felé, most rajta a sor. Hirtelen egy kéz ragadta meg a csuklómat. Még meglepődni se volt időm, mert Alex rögtön maga felé pörgetett és a következő pillanatban ajkai az enyémre tapadtak. Ezt nem hiszem el… Megcsókolt!

Díj

Megkaptam életem első díját is. Köszönet érte Diana -nak!


Legérzelemdúsabb blog #1.

- tedd ki a blogodra! Ha ez kész...

- írj öt dolgot magadról! Ha ez is kész...

- válaszolj azokra a kérdésekre, amiket feltettek neked! És ha ez is kész...

- tegyél fel öt kérdést annak, akinek küldöd! Végül...

- küldd tovább öt embernek.

5 dolog rólam:
 - Gyűlölöm ha valaki eszik mellettem. Nem tudom miért, de nagyon zavar.
 - Sokszor vagyok rosszkedvű.
 - Szeretnék versenyszerűen Agilityzni
 - Imádom a romantikus könyveket/filmeket
 - Nagyon bunkó tudok lenni azzal akit nem kedvelek.

Kérdések:

- Mit gondolsz Katy Perry-ről? Semmit. Nem szeretem különösebben, nem szoktam hallgatni.

- Szereted a rock számokat? Nem mindet, de van amit szeretek.

- Ha olvasod a blogom mit gondolsz róla? Nagyon jó, igényes, szeretem olvasni:)

- Kedvenc blog íród van, ha igen kiaz? Nincs kedvenc. Nagyon sok blogot szeretek.

- Kedvenc előadód? Inkább nem sorolom fel mindet.... rengeteg van:D

Az én 5 kérdésem:

 - Film vagy sorozat?
 - Kedvenc ünneped?
 - Ki a példaképed?
 - Van kedvenc könyved? Ha igen, miért az?
 - Sportolsz valamit?

És az 5 ember akinek küldöm:
 - Niki!i!
 - Nikaa
 - Lilianne Keys

Tudom, hogy 5 kell de most csak hármukat tudom:)

9. rész

Meghoztam a következő fejezetet is. Kicsit összecsapott lett, de nem igazán volt ihletem... Remélem azért lesz akinek tetszeni fog:) Kommenteket továbbra is nagyon várom!
Jók legyetek! xxx.

Kilencedik fejezet
Sarah szemszöge

Reggel a saját sikításomra ébredtem. Felültem az ágyamban, kezemmel a lámpa kapcsolója után kutattam. Egy halk sóhaj hagyta el a számat miközben idegesen a hajamba túrtam. Hátradőltem és próbáltam visszaemlékezni mit álmodhattam.

Egy sötét sikátorban vagyok. Félek, és nem tudom merre meneküljek. Valaki követ, de nem tudom ki az. Hangosan felröhögnek mögöttem, mire megállok és megfordulok. Két srác a klubból körbeállnak valakit. Hallom, hogy köhög, és nehezen lélegzik. Az egyik megint nevetni kezd, majd belerúg az előtte fekvő fiúba. Üvölteni kezdek, és gondolkodás nélkül rohanok feléjük. Arrébb lököm őket és lehajolok mellé. Sötét szemeit lassan rám emeli, rögtön tudom ki az.
- Fuss! – nyögi, majd végleg összecsuklik kezeim közt.

Már a gondolatától is kirázott a hideg. Kimásztam az ágyamból és megálltam a tükör előtt. Még mindig ugyanúgy néztem ki, mint tegnap este. Eltekintve attól, hogy a hajam még kócosabb és a szemeim kevésbé karikásak. Csendben kimentem és a fürdő felé indultam. Elég korán van, Brooke biztos alszik még. Ledobáltam a ruháim, majd beálltam a zuhany alá.

Hideg szél fújt, szeptemberhez képest elég hideg van. Már bánom, hogy nem a melegebb kabátomat vettem fel. Céltalanul bolyongtam New York utcáin, ki akartam szellőztetni a fejem. Hagytam egy üzenetet Brookenak, hogy ne aggódj csak sétálni mentem, de ennek ellenére is felhívott. Biztosra akart menni. Vízcseppeket éreztem az arcomon, egyre többet. Nem igazán érdekelt, hogy esik. Szeretek esőben sétálni, megnyugtató. Az utcákon az emberek esernyőkkel a kezünkbe futottak az autóik felé. Többen is furcsán néztek rám, amit őszintén szólva megértek. Egy vékony kabátban, tornacipőben, esernyő és kapucni nélkül nyugodtan sétálgatok nem törődve a szakadó esővel. Csak mentem előre és nem foglalkoztam a többi emberrel. Fél órával később már szinte senki se volt kint. Mindenki hazament, vagy behúzódott valahova. Az eső lassan elállt, de még mindig nem volt kedvem hazamenni. Leültem egy padra a park közepén és vártam. Nem tudom kire vagy mire, csak vártam. Csendben dúdolgatni kezdtem egy dalt miközben a fákról lehulló esőcseppeket figyeltem.

Nem tudom mióta ülhettem ott. 10 perce… 1 órája… Igazából én jól éreztem magam, senki nem zavart, nyugodtan gondolkodhattam. Egészen idáig. Egy srác huppant le mellém, fején kapucnit volt így nem láttam az arcát.
- Szia Sarah – köszöntött. Ismerős volt a hangja, de nem voltam biztos benne, hogy tényleg ő az.
- Ian? – kérdeztem bizonytalanul. Bólintott, majd levette a kapucnit és halványan rám mosolygott.
- Mit keresel itt? Jól vagy?
- A körülményekhez képest jól. Gondoltam sétálok egyet – feleltem. – És te?
- Nem tudom. Nem emlékszem semmire a tegnapból. Egyik pillanatban még Brooke-al ülök egy bárban a következőben pedig az ágyamban ébredek – motyogta.
- Hosszú éjszakánk volt… Talán jobb is, hogy nem emlékszel.
- Tudod mi történt? Mondd el, kérlek! – nézett rám kétségbeesetten. Elhúztam a számat, de mesélni kezdtem. Elmondtam, hogy kicsit többet ivott a kelleténél ezért elvesztette az eszméletét. Magunkra haragítottunk pár illuminált állapotban lévő kétajtós szekrényt, majd hazaküldtem őt Brooke-al és végül én is sikeresen hazakeveredtem. Ian szó nélkül hallgatott végig, majd sóhajtva hátradőlt.
- Sajnálom…
- Felejtsük el, jó? – mosolyogtam rá. Pár percig csendben ültünk egymás mellett és a fákat figyeltük. Ian fészkelődni kezdett mellettem, gondolom kicsit kellemetlenül érezte magát.
- Hogy áll a cikk? – kérdeztem, hogy oldjam a feszültséget.
- Jól! Kate már kész van vele, ha minden igaz holnap megjelenik a magazin. Így még Alex is láthatja az utazása előtt – mesélte szórakozottan. Ian még mindig beszélt, de már nem figyeltem rá. Alex elmegy… Hát persze! A turné, ami jövő héten kezdődik.
- Ne haragudj, de mennem kell – szakítottam félbe Iant majd felálltam és futni kezdtem.
Tudtam, hogy hülyeséget csinálok, de nem gondolkodtam, csak mentem előre. Túl gyors tempót diktáltam magamnak, ezért pár sarokkal arrébb meg kellett állnom egy kicsit. Zihálva vettem a levegőt és minden bizonnyal komoly tüdőgyulladás vár rám, de nem érdekelt. Vettem egy nagy levegőt majd tovább futottam.

Esetlenül ácsorogtam a hotel bejárata előtt. Nem kellett volna idejönnöm… Már az is épp elég nagy baj, hogy ennyire felzaklat Alex turnéja. Nem is értem mit gondoltam. Idejövök, ő meglát, majd odafutunk a másikhoz, felemel és megpörget a levegőben, mint a filmekben. Ahh, ugyan már. Ez itt a valóság, ahol a szemtelenül jóképű zenészek nem foglalkoznak az olyan hétköznapi emberekkel, mint én. Megfordultam és hazafelé kezdtem sétálni mikor valaki utánam kiáltott.
- Mit keresel itt? – kérdezte. Megdermedtem mikor felismertem a hang tulajdonosát. Trappolást hallottam, majd elkapta a csuklómat és maga felé fordított. Sötét szemei kíváncsian méregettek, de arca bosszús volt.
- Csak erre jártam – motyogtam és kerültem a tekintetét.
- Ilyen időben? Hogy nézel ki? – Megrázta a fejét, mire a vízcseppek szanaszét repültek kócos hajából. – Gyere, így nem mehetsz haza – megfordult és a hotel felé kezdett vonszolni. Kirántottam a kezem a szorításából és megálltam. Karomat durcásan magam elé fontam és figyeltem a reakcióját. Felvont szemöldökkel méregettet, majd egy pimasz mosolyra húzta a száját és felém indult.
- Te akartad… - morogta miközben egyre közelebb jött. Lassan hátrálni kezdtem, de ő gyorsabb volt. Hirtelen lehajolt előttem, megfogta a lábaim és könnyedén a vállára emelt.
- Úristen, Alex! Mit csinálsz? Tegyél le, most! – visítottam.
- Csend már! Mindenki minket bámul – nevetett. Hiába ütögettem a hátát, hiába visítottam semmi sem hatotta meg. A portás furcsán figyelt minket, de Alex egy legyintéssel elintézte és a lift felé ment. Még ott se volt hajlandó letenni, csak szórakozottan figyelte a hisztimet. Egészen a lakosztálya ajtajáig cipelt ahol végre letett. Kinyitotta az ajtót, majd beléptük a nappaliba.
- Mindjárt jövök. Érezd otthon magad – mondta és eltűnt az egyik ajtó mögött. Esetlenül ácsorogtam a hatalmas szoba közepén és nem tudtam merre menjek. Levettem a kabátomat és ledobtam az egyik fotelbe. Megálltam a dohányzóasztal előtt, majd a rajta lévő papírokat kezdtem el nézegetni. Volt egy kép Alexről, amin gitárral a kezében vigyorog a kamerába, egy dalszöveg, egy telefonszám… Aztán megakadt a szemem két borítékon. Kezembe vettem őket, majd a kanapéhoz sétáltam és leültem. Rögtön tudtam mik ezek… Repülőjegyek. Az egyikre egy kis cetli volt ragasztva.

Alex Davis 2 hónapos koncertturnéjára. 2 jegy. Vasárnap!!!

- Mit csinálsz? – állt meg mellettem Alex egy pólóval a kezében. Nem néztem rá, csak a kezemben lévő borítékokat szorongattam.
- 2 hónapra elmész? – suttogtam.

Közérdekű

Sziasztok! Amint látjátok felkerült az új design a blogra. Elég egyszerű lett, de én a letisztult külsőt jobban szeretem. Na meg nem is volt türelmem ennél bonyolultabbat összehozni, kész csoda, hogy ezt megcsináltam.  Remélem azért tetszik nektek, én egész megbékéltem vele, de lehetne jobb is persze...
Kikerült a chat oldalra, csere kérésekkel, véleményekkel, panasszal oda lehet írni:) Illetve kiraktam az elérhetőségeim is, zaklassatok nyugodtan. Twitteren, Tumblr-n visszakövetek mindenkit (hacsak nem valami sunyi kis külföldi vagy aki 1-2 nap után kikövet).
És szeretném megköszönni a több, mint 1600 látogatót. Tudom, hogy ez nem pontos érték, de azért köszönöm!<3
Na csak ennyit akartam, holnap jövök az új résszel. Jók legyetek! xxx.